A viharos életet élő, iskolázatlan, de sokat olvasó és tanulatlansága ellenére is elsősorban latinul, de (kasztíliai) spanyolul, valamint portugálul is kiválóan beszélő és író genovai takács fia monomániásan és élete vége felé egyre inkább az „isteni kiválasztott” vallási meggyőződésével ragaszkodott ahhoz az ígéretéhez, amit a Kasztíliai-Aragoniai királyi párnak tett (Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd, róluk majd később), vagyis, hogy az európai kontinenstől nyugati irányban, vízi úton is eléri Kína, India és a Fűszer-szigetek (Indonézia) mesés partjait. A nagy felfedező négy amerikai útja során leginkább a Karibi térség szigeteit fedezte fel, de elsőként, 1492.október 12-én – a Kanári-szigetektől (Gomera) számított 41 napos út után – valószínűleg a mai Bahamák Samana, vagy Guanahaní szigeténél kötött ki. Magán a kontinensen összesen két alkalommal járt (a harmadik útján 1498-ban az Orinoco folyó (Venezuela) torkolata környékén, a negyedik útján pedig – Balboát megelőzve 1502-ben a panamai földszorosnál, illetve Nicaraguában és Hondurasnál (ahol az első maja indiánokkal is találkozott), miközben egyre kétségbeesettebben és elhagyottabban kereste az átjárót a kontinensen, vagy legalábbis valamennyi aranyat…
(Sebastiano del Piombo (1485–1547): Kolumbusz Kristóf (1519), forrás: Wikipédia)
Az első út és a hét bemutatónak szánt indián – a Santa Maria váratlan és rejtélyes elvesztése ellenére – nagy sikert aratott 1493-ban a királyi udvarban. Bár arany nem volt sok és fűszert sem nagyon találtak, de további nagy mennyiséget ígértek. Sikertelenek voltak ugyanakkor az első településalapítási kísérletek.
Az 1492.december 5-én felfedezett Hispaniola (ma a Dominikai- és Haiti Köztársaság) szigetén alapított La Navidad (1492, a mai Haiti ÉK-i részén) aranyat követelő telepeseit, akiket még az első út során hagytak a szigeten, az őslakos arawak indiánok lemészárolták, a helyőrséget felgyújtották, lerombolták. Isabela (1494, a mai Dominikai Köztársaság ÉNy-i részén) Kolumbusz testvérének, Diego Colónnak (1466-1515) parancsnoksága alatt pedig a mocsár vidék miatt túlságosan egészségtelennek bizonyult, illetve 1495-ben egy hatalmas hurrikán is pusztított a térségben.
Isabela emléke, annak ellenére, hogy valójában az első igazi európai telep volt az Újvilágban, a kontinens történelmének egyik leghírhedtebb helyeként maradt fenn az utókor számára. 1494-ben, Kolumbusz második útján, az arany reményében nagyszámú léhűtő érkezik Hispaniolára. Részben az éppen a környező szigeteket felfedező Kolumbusz távollétében, de azután közreműködésével is – megfelelő mennyiségű arany beszedésének reményében – dokumentáltan elkezdődtek az őslakosokkal szembeni brutalitások, büntető expedíciók amelyeknek azonban már (La Navidaddal szemben) európai tanúi is voltak (erről lásd majd Bartolomé de las Casas műveit és tevékenységét) és amely embertelenségek azután – sajnálatos módon – az egész kontinens (és a világ) európai gyarmatosításának történelmét jellemzték (gyakorlatilag napjainkig).
Kolumbusz arany és fűszer ígéretei valóban nem teljesültek, a telepesek európai áruk importjára szorultak, így végső kétségbeesésében 1495-ben pontos kalkulációval megtámogatva felajánlotta, hogy amíg nem találják a mesés kincseket és fűszereket, addig indiánokat hoz Európába rabszolgának (genovai és portugál hajósként számtalan rabszolgával és rabszolga-kereskedővel találkozhatott a különböző kikötőkben). Ezt a királyi udvar szerencsére elutasította, az indián rabszolgákat 1500-ban visszaküldték, de már 1495-ben királyi levélben tiltották meg az amerikai őslakosok rabszolga-kereskedelmét (1500-ban pedig a kasztíliai korona nevében az őslakosokat egyenjogú alattvalóknak nyilvánították, de ez természetesen nem javított a sorsukon).
1496-ban (egy új aranylelőhely közelében) Kolumbusz testvére, a korábban térképész Bartolomé Colón (1461-1514) alapította meg Santo Domingo (alapításkori nevén: Nueva Isabela) városát (a várost 1502-ben egy hurrikán részben lerombolta, így ennek közelében van manapság – a sziget D-i részén – a Dominikai Köztársaság azonos nevű fővárosa), amely azután kisebb megszakításokkal hosszú ideig a spanyol-amerikai gyarmatok egyik legfontosabb közigazgatási, logisztikai és sajnálatos módon rabszolga-kereskedelmi központja, illetve számos fontos felfedező expedíció kiinduló pontja lett.
(Az egykori paradicsomból azonban pokol lett; a civilizáció történelmének egyik legszomorúbb momentuma, hogy a legendás spanyol gyarmatbirodalom ékköve azon a szigeten található, amelyen ma a világ egyik legszegényebb és legnyomorúságosabb sorsú országa, a Haiti Köztársaság fekszik, illetve küzd az életben maradásért. Haiti múltja, jelene és jövője a kolonializáció és globalizáció történetének legsötétebb oldalaira kívánkozik, miután az elmúlt ötszáz évben modell értékűen benne van mindaz, amit a – jelen esetben spanyol, francia és amerikai – „fehér ember” az emberiség ellenes bűntettek kategóriájában elkövethetett, elkövet és el is fog még követni.)
A meggazdagodni vágyó telepesek elégedetlenek, a város kormányzója, Bartelomé Colón és testvére Diego nem tudták a helyzetet kezelni, így a harmadik útján 1498-ban ismételten Hispaniolára érkező és egyre romló kedélyű Kolumbusz 1499-ben kénytelen engedélyezni a dolgozni nem akaró kalandorok követelését és jóváhagyta az őslakosok kényszermunka alkalmazását. A hírhedt repartimiento (indiánok kiutalása a királyi földet csak használatba kapó telepesek számára) és ennek továbbfejlesztett változata az encomienda (elvileg a kiutalt indiánokra vonatkozó civilizációs követelmények teljesítésének kötelezettsége) rendszer azután hosszú évszázadokra meghatározta az amerikai őslakosok életkörülményeit. 1503-ban a rendszert királyi rendelet is jóváhagyta, és hiába született újabb rendelet 1509-ben arról, hogy az indiánok nem kötelesek életük végéig ebben a rendszerben dolgozni, a fehér gyarmatosítók még hosszú évszázadokig azt csinálták az őslakosokkal, amit akartak. Az encomienda- és a mindent központosító adó- és vámrendszer azonban nem csak az őslakosokat sújtotta, hanem gyakorlatilag megakadályozza a spanyol polgári fejlődés kibontakozását, amivel Spanyolország gazdasági fejlődését is több évszázados zsákutcába vitte.
(Gustav Adolf Closs (1864-1938): Kolumbusz hajói (1892), forrás: Wikipédia)
Az encomienda kezdetben nem örökölhető, a gyarmatosítók brutalitását pedig semmi sem korlátozta és nagy valószínűséggel a későbbi elvileg jó szándékú királyi próbálkozásokat a helyzet rendezésére (lásd pl.: 1512. burgosi törvények az indiánok életkörülményeinek javításáról) is inkább a potenciális adófizetők létszámának rohamos csökkenése indokolta, de nem érte el a célját. Az őslakosok száma a brutális bánásmód, a háborúk, a betegségek, az öngyilkosságok és az életkedv múlásával a szaporodási ösztön szinte teljes passzivitása miatt rohamosan csökkent. Hispaniolán, Kubában, Jamaicán, a Panama földszoroson és számos más Karibi szigeten az őslakosok néhány tíz év alatt gyakorlatilag kihaltak (sok esetben azért, mert az elhunytak pótlására embervadász rabszolga-kereskedők rabolták végig az arannyal nem rendelkező, amúgy érintetlen szigeteket, partvidéket).
A gyarmaton a helyzet azonban így sem javult, tovább folyt a telepesek intrikája, vádaskodása, nyílt lázadása és az indiánokkal szembeni brutalitás. Kolumbusz a keserves próbálkozások ellenére sem lelte meg az átjárót a kontinensen Ázsia felé, így a spanyol korona hite végképp megingott a nagy felfedezőben. Az 1492-ben vele kötött szerződés ellenére engedélyezték más felfedezők utazását az Újvilágba, őt magát kormányzói tisztéből is leváltották, vagyonát lefoglalták, és 1500-ban (testvéreivel együtt) fogolyként, bilincsben tért vissza Spanyolországba.
Nagy nehezen tisztázta magát és már betegen (ízületi bántalmak kínozzák), második – házasságon kívül született – fia, Fernando Colón (1488-1539) társaságában 1502-ben elindul negyedik útjára (de az előírások szerint Santo Domingoban nem köthet ki). Az Orinoco-öbölben már megelőzték (erről lásd később: Amerigo Vespucci), de eljutott Panamába, ahol Balboához hasonlóan az őslakosoktól ő is hallott a közeli „másik tengerről”, de a tervezett telepet az indiánok ellenségessége és az időjárási viszonyok miatt nem sikerül megalapítani (ráadásul a túszként tartott ötven indián váratlanul öngyilkos lett…).
Súlyos egészségi- és lelki állapotban nagy nehézségek után ért haza 1504-ben. 1506-ban, Valladolidban hunyt el, de élete végéig monomániásan meg volt győződve arról, hogy Kína kapuját övező szigetvilágot fedezte fel és beadványok, kérvények tömegével harcolt gyermekei, így Fernandón kívül elsőszülött Diego Colón (1480-1526) örökségéért, valamint saját jogos jussáért. A közhiedelemmel ellentétben nem nagy szegénységben halt meg, mert kérelmeire végülis rendes életjáradékot kapott az udvartól, de ennek mértéke messze alulmúlta az eredi szerződésben szereplő jogos igényeit (az újonnan felfedezett földek jövedelmének egy tizede, az új földekkel folytatott kereskedelem jövedelmének egy nyolcada). Diego fia később hosszas pereskedés után 1509 és 1511 között visszakapta apjától örökölhető címei közül („Indiák admirálisa”, „Indiák alkirálya”, „Indiák kormányzója”) az egyiket és 1518-ig valóban Santo Domingo amúgy elég rossz hírű kormányzója lett, de ennél többet ő sem ért el (és a rossz nyelvek szerint ez a részsiker is inkább szerencsés házasságának és előkelő feleségének volt köszönhető). A spanyol királyok gyakorlatilag kisemmizték a nagy felfedezőt és a Kolumbusz örököseket (igaz a nagy felfedező ígéreteivel folyamatosan megtévesztette az uralkodókat).
(Ismeretlen alkotó: Diego Colón, XVI. század, forrás: Wikipédia)
Életéhez hasonlóan halálában sem lelt nyugodalma. Koporsóját 1509-ben Valladolidból átvitték Sevillába, ahonnan 1537 körül, kívánsága szerint, – fia, Diego hamvaival együtt – a menye titokban szállíttatta át az Újvilágba (Santo Domingo). Hispaniola szigete a franciák birtokába került, így a maradványokat 1795-ben Havannában (Kuba) helyezték végső nyugalomba. 1898-ben Spanyolország Kubát is elveszítette, így a koporsó 1899-ben ismét Sevillába került. (1877-ben a Santo Domingo-i székesegyház átalakításakor rábukkantak egy ólomládára, amelyen „Az előkelő és felvilágosult nemes, Don Cristobal Colon” felirat szerepel, így sokan azt feltételezik, hogy Sevillaban valójában Diego fia földi maradványai nyugszanak.) A sevillai (valamint Diego testvére és Fernando fia) sírját a 2000-es évek elején megnyitották, de az azonosításhoz szükséges DNS vizsgálathoz nem sikerült megfelelő mintát venni a gyakorlatilag teljesen elporladt maradványokból.
Egész életében rengeteget írt, de az írások jelentős része a történelem viharában, vagy az elhúzódó örökösödési per során meghamisításra került, vagy elveszett. Hajónaplóit, leveleit, beadványait és egyes egyéb személyes dokumentumait Bartolomé de las Casas felhasználta az 1559-ben befejezett nagyívű és rendkívül fontos kordokumentumnak tekinthető művében „Az Indiák története” címmel (ebben részletesen csak az első hajóút naplója szerepel kisebb módosításokkal), míg törvénytelen fia által összeállított életrajza 1571-ben jelent meg olasz nyelven, de sokan kétségbe vonják, hogy valóban az amúgy elismerten jelentős műveltségű könyvgyűjtő, Fernando saját alkotása lenne.
(Ismeretlen alkotó: Fernando Colón, XVI. század, forrás: Wikipédia)
Egyik legkülönösebb irománya az 1501-ben keletkezett és a katolikus királyoknak címzett „Próféciák (Jövendölések) könyve”, amely bibliai idézetekkel tűzdelt apokaliptikus vízió a közeli világvégéről és Jeruzsálem visszahódításáról. A mű nagyjából pontos képet adhat Kolumbusz akkori lelki állapotáról és egyre elhatalmasodó vallási révületéről. Valóban világvégét vizionált és ehhez azt ajánlotta, hogyha megkapja jogos jövedelmeit, úgy abból visszafoglalja a töröktől Jeruzsálemet és másodszor is felépíti Salamon templomát.
A dokumentumok ellenére, illetve azok hiányában, vagy kétségessége miatt élete, személyisége és munkássága tele van csodákkal, misztikus rejtélyekkel és legendákkal, amelyekről a történészek és önjelölt kutatók késhegyre menő vitákat vívtak és vívnak napjainkig.
Legendák:
* J.Szvet szerint az évszázadok során tizennégy itáliai város és tizenkét nemzet kutatói próbálták magukénak bizonyítani a származását (többek között Fernando fia is – előkelőbb felmenők reményében – az olasz Piacenza városára esküszik). Genova városa a XIX. században közzétette a személyével kapcsolatos és fellelhető dokumentumokat, de ezek jelentős része csak közjegyzői okirat (a dokumentumok egy másik része a Napóleoni háborúk során tábortűzként elégett, vagy a piacon végezte...)
* Egyes feltevések szerint a portugál partoknál 1476-ban bekövetkező hajótörésénél nem a genovai kereskedő hajók legénységének szerencsétlen áldozata, hanem a kalózhajók egyik zsoldosa, aki vagy a múltját akarta tisztára mosni (a kalózok vezetője a barcelonai Colón családhoz tartozott), vagy az akkori spanyol inkvizíció zsidóüldözése miatt a származását próbálta így új személyiséggel elfedni (a DNS vizsgálat arra elegendő mintát nyújtott, hogy a maradványokat kaukázusi- és nem szemita típusúnak azonosította). Szintén az új személyiség ellen szól az a tény, hogyha el akarta volna tüntetni a múltját, akkor nem veszi maga mellé Diego és Bartolomé testvéreit...
* Más feltevések a korabeli helyi előkelő (bankár és hajózó) Colón család tagjaként Barcelonából származónak gondolják. Kristóf nevű családtagnak viszont az akkori barcelonai dokumentumokban nincs nyoma.
Rejtélyek és csodák:
- Soha, vagy csak egy-egy helyen utalt genovai származására, 1492 után sosem látogatott a városba és bár igaz, hogy Genovában lakott abban az időben egy Cristopher Colombo, de annak szociális háttere, tanultsága, illetve a korabeli iratok alapján megállapított húsz éves korában elkezdett hajózási gyakorlata kizárja, hogy olyan szintre érjen el, mint a nagy felfedező (Fernando fia kutatott genovai Kolumbusz rokonok után, de nem talált semmit).
- Szintén érthetetlen a neve változatainak sokfélesége: olasz eredetije szerint Cristoforo Colombo, az angolok Columbust mondanak (innen a magyar Kolumbusz), franciául Colombe, de Portugáliában Colom néven működött, míg Spanyolországban előbb a Coloma, majd a Colón nevet használta. Így a szülei a Colombo, míg testvérei és gyermekei a Colón néven ismertek, hogy ebből hogy lett magyarul Kolumbusz; rejtély, hacsak nem egy korai sajtó hiba...
- A szegény hátterű és iskolázatlan genovai takács legény, tengerész és cukor-, utóbb könyvkereskedő, majd hajókapitány és felfedező, a csetepatékban hadvezér (admirális, alkirály és kormányzó) miképpen volt képes:
* autodidakta módon megtanulni latinul, (kasztíliai) spanyolul és portugálul olvasni, írni, beszélni és tárgyalni (miközben hiteles olasz dokumentum nem maradt utána, jellegzetesen körülményes stílusa mellett írásképe pedig egy sokat tanult, művelt ember kézírása),
* olyan befolyásos támogatókat szerezni, akik nemcsak meghallgatták, hanem a terveit elfogadták és aktívan eljártak annak megvalósulása érdekében,
* hajótörött nincstelenként hat mérföldet úszni az életéért, majd beházasodni egy olyan módos portugál madeirai családba, amely családi kapcsolatok révén akár fontos tengerészeti dokumentumokhoz is hozzájuthatott (a hajótörés után bizonyosan nem volt egyedül, hiszen genovai kapcsolatait Lisszabonban is kamatoztatni tudta),
* felvértezni magát – akár olvasással, élet- és munkatapasztalatból, vagy szóbeli információkból – annyi tudással, önbizalommal és meggyőzőképességgel, hogy azután királyokkal, királyi és egyházi tanácsosokkal és tudósokkal is elfogadható és meggyőző vitapartner legyen,
* annyi öntudatot és magabiztosságot és merészséget szerezni, amivel királyok elé mert járulni (a portugál és spanyol király mellett testvére, Bartolomé a francia- (1490) és angol (1485) udvarba is ellátogatott a terveivel),
* évekig állhatatosan kitartani tervei mellett, miközben megélhetése is rendkívül kétséges volt a várakozás egyes időszakaiban (1476-ban még nincstelen hajótöröttként úszva ér partot Portugáliában, még abban az évben rendkívül szerencsés házasságot köt, 1480-ban megszületik első gyermeke, 1484-ben már a portugál király elé járul, majd 1485-ben meghal a felesége, gazdasági háttere meggyengül és Spanyolországba megy, ahol félárva fiával 1492-ig várakozik szinte reménytelenül, miközben 1488-ban megszületik törvénytelen második gyermeke),
* olyan kiválóan navigálni, iránytani a hajókat, valamint az embereket (a Karibi térség part menti vizei ma is a legveszélyesebb vizek közé tartoznak, ő pedig a Santa Maria és egyes expedíciókon a hajók állapotából következő egyes esetek kivételével egyik amerikai útján sem szenvedett hajótörést, szemben a későbbi idők számtalan spanyol és egyéb nemzet hajókatasztrófájával),
* megtalálni azt a legjobb hajózási utat, amelyen a legbiztonságosabban és leghamarabb lehetett és ma is lehet eljutni az Újvilágba, miközben Amerika partjai előtt hirtelen elkanyarodott Dny-i irányba és így elkerüli a vad Florida vidéki indiánokat, amely terület meghódítása a későbbiekben is nagy áldozatokat kívánt a konkvisztádoroktól,
* az ismeretlen őslakókkal kommunikálni, kereskedni (bár görög, afrikai, portugál, olasz hajózó és kereskedő tapasztalata nyilván jelentős segítséget nyújtott ebben, illetve a kommunikációban sokszor azt gondolt bele, amit ő akart hallani, ami egy mániás személynél komoly problémát is jelenthetett volna),
* elviselni azt a rengeteg lázadást, irigyet és rosszakarót, akik csak keresztbe tettek terve megvalósításában (már első útján 1493-ben a maradék két hajója közül az egyik, a Pinta elszökött és bár utolérték és a szökevények állítása szerint az egész elszakadás csak véletlen műve volt, Kolumbusz – szándékai ellenére – kénytelen volt hazaindulni a Ninával, hogy a felfedezés hírét nehogy elárulják előtte, és bár nyilván nem a vihar miatt a Pinta mégis előbb ért haza, de szerencséjére annak kapitányát nem fogadták); az előkelők lenézték, a többiek csak egy ismeretlen idegennek tekintették.
- Felfoghatatlan, hogy honnan merítette azt a bátorságot, merészséget és magabiztosságot, hogy azokkal az apró és rossz állapotú hajókkal elinduljon az ismeretlenbe, miközben a kor hajósai a partok vonalát nemigen hagyták el, a navigáció és a hajózási technika is még gyerekcipőben járt (korábbi hajókapitányi gyakorlatáról pedig semmi biztosat nem tudunk, és az első amerikai útján – a folyamatos lázongások miatt – végig hazudozik a legénységnek a megtett út valódi nagyságáról és az útról kettős naplót vezet).
- Ma sem teljesen világos, hogy 1492. karácsony éjszakáján miképpen futott zátonyra a Santa Maria, illetve a miként világos (egy homokpadra csúszott és megfeneklett) a La Navidad erőd/telep előtti öbölben, de hogyan volt lehetséges, hogy egy tapasztalatlan fiatal hajósinas volt éjszakai őrségben (a telep megalapítására is ezért volt szükség, mert a maradék két hajón csak szűkösen lett volna hely a megmenekített felszerelésnek és az embereknek).
- Teljesen érthetetlen, hogy az egyébként az élet és értelem oly sok kérdésében kiválóan teljesítő, a kezdeti kudarcokon oly türelmesen úrrá levő és korábban abszolút racionális Kolumbusz miképpen vált eredeti tervének megszállottjává, miként lehetséges, hogy nem tudott szembenézni azzal a ténnyel, hogy azért nem tud eljutni Kínába, Indiába, mert az Újvilág egy összefüggő kontinens. És itt nemcsak arról van szó, hogy ez a felismerés nem jutott el hozzá (igazából a külvilág számára is csak majd az Amerigo Vespucci körüli félreértések és Balboa felfedezése során válik ez nyilvánvalóvá), hanem tudatosan hitegette és megtévesztette a külvilágot, és egyre fokozódó vallásos megszállottsággal tekintette magát a kiválasztottnak (tulajdonképpen már a portugál hajótöréstől számítva), akinek a sors elrendelte, hogy először vezesse el a hajókat nyugati irányban a Fűszer-szigetekhez. (A rengeteg ellendrukker, a sors kihívásai és saját hazugságai miatt természetesen a hitelességét kockáztatta volna a beismeréssel...)
Kolumbusz sosem érte el Kínát, Indiát, vagy a Fűszer-szigeteket, de hatása felmérhetetlen az emberiség történelmében és nemcsak a földrajzi felfedezések történetében. Hajónaplóiban, leveleiben először írta le az Atlanti-óceánt, az első szigetek és szárazföldek – sokszor az európai embernek még ismeretlen – növény és állatvilágát, felfedezte az óceánok áramlási tulajdonságait (azonosította az akkor még ismeretlen Golf áramlás hatását), hírt hozott egy másik emberről (aki ráadásul más színű volt, mint a fekete afrikai, a sárga ázsiai, vagy az arab), amely lénynek az „emberségéről” majd hosszas elméleti viták kezdődnek Spanyolországban és később Európában (amely viták utóbb sajnálatos módon a rasszizmus elmélettörténeti és gyakorlati kezdetét is jelentik). Megismertette Európát többek között a dohánnyal, a paradicsommal, a paprikával, a kukoricával és a krumplival, ugyanakkor Amerikát a háziállatokkal, a később oly nagy gazdagságot és ugyanakkor rengeteg emberi kínszenvedést okozó cukornáddal és nem utolsósorban a ragályos betegségekkel…
A történelemben értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha az Újvilág felfedezése és leigázása nem a relatíve alacsony szocializációjú Karib-szigeteken kezdődik, hanem a vad Floridában, vagy a magasabb kultúrájú területeken, pl. a maja Yucatán (Mexikó) félszigeten. Nyilván sokkal nehezebb lett volna a „fehér ember” hódítása ez esetben, de ismerve az európai ember mértéktelenségét, és az akkori technikai erőfölényét, a gyarmatosításra így is sor került volna. Mindenesetre a földrajzi felfedezések a Római Birodalom bukása óta tartó majd ezer éves európai állóvizet lendületes fejlődéssé változtatták, naggyá tettek egy addig a mórokkal küszködő Ibériai félszigetet, Európa pedig győztesen került ki az török, kínai és arab – sokáig fejlettebbnek látszó – kultúrákkal szembeni versenyből.
Földrajzi felfedezései nemcsak kitágították a teret, hanem új lökést adtak a tudomány, a technika fejlődésének, teljesen új alapokra helyezte az embernek a világról és a közvetlen környezetéről kialakult képét, illetve a kontinensen a későbbiekben talált jelentős mennyiségi arany, ezüst és drágakő biztos anyagi forrást jelentett az európai gazdaság megújításához. Európa (és a legjobb tanítvány: a XVIII. század végétől az Amerikai Egyesült Államok) a földrajzi felfedezésekkel, illetve az ezt követő brutális gyarmatosítással és a külső forrásból származó eredeti tőkefelhalmozással ötszáz éve világuralmi helyzetbe került és végül a globalizáció kényszerzubbonyába zárta a világot, amelynek negatív hatása napjainkban is bántóan szembetűnő és különösen a volt gyarmati területeken.
Ennek a világuralmi helyzetnek azonban ára volt, amit Kolumbusz nyomán akkoriban még csak az amerikai kontinens őslakosai és kultúrái fizettek meg, de a későbbiekben más kontinensek gyarmatosításához is mintaként szolgált. A kegyetlen hódítások, a rabszolgaság és kényszermunka „európai gyakorlata” kiterjedt az egész világra, és fájdalom kimondani, de ebben jelentős és akaratlan felelőssége volt a nagy felfedezőnek is. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ő csak megszállottan Kínát, Indiát és a Fűszer-szigeteket kereste, minden egyéb – a saját jogos anyagi jussán kívül – mellékes volt számára.
A kor azonban nemcsak a földrajzi felfedezésektől (különösen Kolumbusz, Balboa, Magellán és Amerigo Vespucci) volt világrengető:
- az olasz reneszánsz túl van a csúcsán, de kortárs a festő- Leonardo da Vinci és szobrász fejedelem Michelangelo Buonarroti,
- kortárs a politikatörténetben sokáig mélységesen elutasított, de végtelenül éles szemű Niccolò Machiavelli,
- kortársak a váratlanul trónra kerülő és egymással örökösen harcban álló és éppen ezért örökös pénzhiányban szenvedő francia (I. Valois Fernc), angol (VIII. Tudor Henrik) és spanyol királyok (I. Habsburg Károly),
- kortársak a királyokkal örökös haragban lévő és a világi hatalomért harcoló reneszánsz pápák,
- kortársak a nagy pacifista humanista gondolkodók (pl.: az egymással jó barátságot ápoló Rotterdami Erasmus és Sir Thomas More), akik számos esetben ezeknek a királyoknak a barátai és nevelői és sok-sok fontos írásművel gazdagították az európai kultúrtörténelmet,
- kortárs a heliocentrikus világkép modelljét (görög elődök nyomán) már 1510-ben megalkotó lengyel csillagász, Nikolausz Kopernikusz, amely elmélet jelentőségét a kortársak még annyira nem értették, hogy 1543-ban megjelent művét csak 1616-ban tiltották be,
- kortársak a pápaságot bíráló híres reformátorok (Luther Márton, Savonarola),
- kortársak az első nagy nemzetközi bankárok és kereskedők (Fuggerek, Medicik, Welserek), akik az első határokon átívelő kereskedelmi hálózatokat kiépítették és pénzügyi függőségben tartották a királyokat, pápákat,
- kortársak azok a sokszor nincstelen, tanulatlan, főként spanyol konkvisztádorok, akik rettentő bátorságról tanúságot téve, hihetetlen, embert próbáló áldozatok árán, elképesztő brutalitással kutattak az arany után, hogy ezenközben hatalmas felfedezéseket és hódításokat hajtsanak végre (pl.: Cortés és a Pizarro testvérek, vagy Balboa),
- kortársak az első nagy "emberjogi aktivista", az "indiánok védelmezője", Bartolomé de las Casas és az első ember- és nemzetközi jogi, valamint az igazságos háború kérdéseivel foglalkozó filozófus Fransisco de Vitoria,
- kortársak a kor eseményeiről – sokszor szemtanúként és nem kevésszer elfogultan – hírt adó, önjelölt krónikások (pl.: Amerigo Vespucci, vagy Bartelomé de las Casas), akik nélkül, ma nem tudnánk, hogy mi történt ötszáz évvel ezelőtt és akiknek művei nem egyszer csak a XVIII-XX. században kerültek elő és akik nélkül még annyit sem tudnánk a megsemmisített azték, maja és inka magas kultúrákról, mint amennyit ma sejtünk róluk (apró érdekesség, hogy a portugál, angol, holland, francia, belga és német gyarmatosítás közel sem olyen jól dokumentált, mint a spanyol...),
- és természetesen kortársak a XV. század nagy találmányának, a könyvnyomtatásnak a képviselői, a sokszor névtelen nyomdászok, akik minden – azonnal nem titkosított – eseményről ebben az időszakban még nagyon gyorsan hírt adtak (mert a XVI. század közepétől már megjelentek az első tiltólisták).
Számosan közöttük egészen alacsony sorból, csupán a tehetségükre és a szerencséjükre támaszkodva emelkedtek egészen magasra (lásd például a magyar Bakócz Tamás) és mindezek az emberek folyamatosan találkoztak, beszéltek, leveleztek, vagy komoly háborúkat, illetve lovagi tornákat vívtak egymással. Hihetetlen kor, amely – minden tragédiájával együtt – egészen döbbenetes lendületet adott Európának. Nem hiszem, hogy van-e még egy olyan emberöltő az emberiség történelmében, amikor egyszerre ennyi évszázadokra korszakformáló egyéniség, ennyiféle tudomány-, politika- és művészeti ágakban egyszerre, egy időben volt jelen a világon. Sokuk tevékenysége nem bizonyult időtállónak, de korabeli és kultúrtörténeti hatásuk napjainkig elvitathatatlan. És semmiképpen se feledjük, hogy Európa még a középkor végét éli. 1492, az újkor hajnala csak egy dátum, hogy ebből valóban egy új kor vált, azt nem kis részben ezek az emberek vívták ki, vagy segítették elő.
Végezetül egy apró magyar vonatkozás Amerika felfedezéséhez. Vitéz János (1408-1472) váradi püspök, Mátyás király tanítója és Janus Pannonius nagybátyja 1455-ben obszervatóriumot hozott létre Nagyváradon, ahová meghívta a kor híres asztronómusát, matematikusát, a Bécsben élő Georg von Peuerbachot (1423-1461). A meghívás elutasításra talált, de a tudós – tisztelete jeléül – több munkáját is a püspöknek ajánlotta és a "Tabula Varadiensis" ("Váradi táblázatok") című munkájában a kezdő délkört (hosszúsági kört) Nagyváradra helyezte (ma ez az általánosan elfogadott kezdő hosszúsági kör 1884 óta a greenwichi délkör). Így sok földrajzi felfedező és Kolumbusz is eszerint számolta a felfedezések során a délköröket.
Peuerbach tanítványa Johannes Regiomontanus (1436-1476) 1467-1471 között szintén Vitéz János meghívására udvari csillagászként érkezett Esztergomba, az időközben Nagyváradról ide áttelepített obszervatóriumba. A humanista csillagász, matematikus, asztronómus Mátyás király iránti tiszteletből a budai királyi palotán áthaladó délkört vette alapul számításaihoz és ezt vésette bele asztrolábiumába. Kolumbusz a negyedik útján Regiomontanus ("Ephemerides Budensis" ("Budai napló")) című műve alapján navigált a tengeren, így bizonyosan tudta, hol húzódik a budai délkör.
Peuerbach és Regiomontanus görögből latinra fordították le Ptolemaiosz "Almagest" ("A legnagyobb") című művét. A mű lefordításával hozzáférhető vált a ptolemaioszi világkép, ami lehetővé tette az idő- és helymeghatározás új alapokra helyezését, így azt Kopernikusz és Galilei is fontos forrásmunkaként használták. Hát ennyit arról, hogy milyen szellemi élet volt Hunyadi Mátyás király udvarában...
A sorozat további részei:
