gyarmat

Ez a blog egy történelmi képtár az amerikai gyarmatosítás hőskoráról, avagy > mesés férfiak hajókkal, ágyúkkal, muskétákkal, kardokkal, korbáccsal és vérebekkel, > jó akaratú királyok és királynők nagy tervekkel és elfajzott vágyakkal, > nagy emberek, akik többnyire elsők és hivatásuk máig emblematikus személyiségei

Friss topikok

3. Ma 100 éve, 1914. augusztus 15-én adták át a PANAMA-CSATORNÁT - a csatorna tervezésének és építésének története - I. rész: Az előzmények (őskor-1855)

2014.08.15. 03:16 ghegedu

Éppen ma 100 éve, hogy átadták rendeltetésének a XX. század elejének kiemelkedően legnagyobb műszaki alkotását. A csatorna tervezésének és kivitelezésének története már önmagában is egy 350-400 éves álom, majd negyven év alatt sok-sok kínnal és szenvedéssel kalandos módon mégiscsak megvalósuló civilizációs csoda, amit egyaránt jellemez az építésében részt vevő emberek tragédiája (és természetesen néhány kiváltságos kulcsszereplő zsenialitása), a természet kihívásait csak több fordulós menetben sikeresen legyűrni képes műszaki fejlődés és emberi akarat elementáris ereje, valamint a tervezésben és kivitelezésben közreműködő országok társadalmi és politikai sikere vagy kudarca.

A résztvevők mindegyike hozzáadta a maga részét és csak szempont kérdése, hogy ki-ki mit tekint sikernek és kudarcnak belőle. Itt most azonban - az évforduló kapcsán - elsősorban a tervezés és kivitelezés folyamata kerül röviden összefoglalásra (a térség csatornával szorosan kapcsolódó története külön részben kerül majd leírásra).

1.)  ELŐZMÉNYEK (őskortól - 1831)

A térség a geológiai őstörténet korában sokáig nem létezett, majd a folyamatos szeizmikus mozgások, valamint a vulkáni tevékenység következtében Észak-Amerika és  Dél-Amerika között szárazulat (földszoros) képződött, amely időről időre víz alá került. Ez a talajviszonyokon is jelentős nyomot hagyott (vulkáni hegység és törmelék, valamint tengeri hordalék rétegek).

Amerika benépesedésének mikéntje a tudomány máig nagy talánya, de az valószínű, hogy a földszoros területét - az európai hódítás időpontjáig - a trópusi körülményekhez kiválóan alkalmazkodó, de relatíve alacsony kulturális fejlettségi szinten élő indiánok elkülönült csoportjai nyolc-tízezer éve folyamatosan népesítették be. Tették ezt annak ellenére, hogy a dús vegetáció, a számos mocsárvidék, a térség gazdag állat- és különösen rovarvilága, valamint az időjárási körülmények az európaiak számára szinte élhetetlen feltételeket teremtettek. A spanyolok érkezésekor az őslakosok a mai Kolumbia területén kialakult jelentős középkultúra, a csibcsa civilizáció peremvidékéhez tartoztak, aminek központja a mai Bogota (Kolumbia) volt.

Panamai Köztársaság mai térképe (forrás: Wikimédia)

Spanyol gyarmati hódítás és a kalózok

Amerika Kolumbusz 1492-es felfedezése után (1501-től) a területet spanyol fennhatóság alá került. A szigetek  (Santó Domingo, Kuba) gyarmatosítása után a terület az amerikai kontinens első európaiak által belakott térsége lett. A környéken sok igazgyöngyöt és aranyat sikerült az őslakóktól erőszakkal begyűjteni, amiben különösen az 1514-ben (vagyis ötszáz éve) kormányzóként érkező Pedro Arias de Ávila (Pededarias Dávila, 1440-1531), az amerikai spanyol gyarmatosítás történetének egyik legbrutálisabb személyisége járt az élen. A földszoroson az európaiak közül egyébként legelőször Vasco Núñez de Balboa (1475-1519, többek között Francisco Pizarro (1478-1541) társaságában) haladt át gyalogosan. 1513. szeptember 25-én érte el a Csendes-óceánt és természetesen a "kard és kereszt" nevében birtokba vette azt.

A rendkívüli trópusi körülmények, illetve az őslakosok kirablása és legyilkolása után a terület önmagában elvesztette volna a jelentőségét, de Pizarro 1524-1533-as inka hódítása, majd a Perui spanyol alkirályság megalapítása (1542), illetve a perui területeken elkobzott arany, majd utóbb felfedezett ezüstbányák (elsősorban a bolíviai Potosi - 1545) miatt a földszoros fontos szállítási útvonal lett. A csendes-óceáni perui gyarmat és az anyaország kereskedelmi kapcsolatai ezen az útvonalon bonyolódtak, hiszen Dél-Amerika megkerülése hajózási szempontból nagy kerülő és ráadásul a viharok, illetve zátonyok miatt veszélyes is volt, az Észak-nyugati átjárót még sokáig nem találták meg, a Csendes-óceáni világ jelentős része pedig amúgy is egy jó darabig még portugál, majd holland, utóbb angol fennhatóság alatt volt.

A "királyi úton" ("El camino real"), amelynek nyomai még néhol most is fellelhetőek, öszvérekkel, valamint indián,  utóbb fekete rabszolgákkal szállították az árukat Panamaváros és Porto Bello, illetve a tőle 25 km-re fekvő Nombre de Dios között. Az Atlanti-óceán parti városok a központosított spanyol gyarmati kereskedelmi rendszer, valamint az évente kétszer érkező "ezüst flotta" révén világhírű és rendkívül gazdag kereskedelmi központokká váltak, amit a kalózok sem mulasztottak el időről időre megdézsmálni.

Közülük talán Sir Francis Drake (1545-1595), a "királynő kalóza", a leghíresebb, aki Ferdinánd Magellán (1480-1521) után másodszorra, első angolként hajózta körül a földet (1580). 1570-től haláláig folyamatosan fosztogatta a karibi térség spanyol hajóit és kikötőit, többek között 1571-ben a panamai Chagres-folyó torkolatában szerzett jelentős zsákmányt, majd 1572-ben elfoglalta és felégette Nombre de Diost, majd a "királyi úton", vagyis szárazföldön, várta be és fosztotta ki a Panamavárosból érkező spanyol ezüst karavánt, de 1579-ben a Csendes-óceánon is meglepte a spanyolokat, utóbb 1586-ban Santo-Domingo-t és Cartagena-t is elfoglalta. Végül Nombre de Dios ismételt kifosztása után (1595) a térségben (vérhasban) hunyt el. A másik leghíresebb fosztogató Sir Henry Morgan (1635 (?) - 1688) volt, aki hatalmas zsákmányt szerezve 1668-ban Porto Bello-t, 1671-ben - szintén a szárazföld felől - Panamavárost fosztotta ki és gyújtotta fel. (11)

Nicholas Hilliard (1581):  Sir Francis Drake Miniatűr portré (forrás: Wikimédia)

Korai csatorna víziók

A szárazföldi útszakasz vízi útvonallal történő kiváltásának lehetősége nagyon korán felkeltette az akkor még lelkes gyarmatosítók képzeletét, hiszen a földszoroson történő átkelés jobb, gyorsabb és a fokozódó kalóztámadások ellenére is biztosabb lett volna, ha átrakodás nélküli hajózással lett volna megoldható.

Különböző források több ötletgazdákat említenek, de V. (Habsburg) Károly Német-Római császár (I. Károly spanyol király, 1500-1558) már 1524-ben (3) elrendelte egy lehetséges csatornaútvonal meghatározását, de későbbi utódai is több javaslatot, illetve versenytársat kaptak egy az amerikai kontinensen kialakítandó hajózható csatorna megépítésére:

-  A szárazföld átvágásának ötletét már Hernando Cortes (1485-1547) is felvetette,  miután az aztékok leigázása után további felfedező utakat szervezett, illetve kivitelezett (a Csendes-óceánon valamint Észak-Nyugat-Mexikótól Hondurasig) és megtapasztalta, hogy nincs vízi átjáró a kontinensen. Konkrét helyet még nem javasolt, de kijelentette, hogy "...egy vízi út megépítése derekasabb tett volna, mint egész Mexikó elfoglalása..."(1).

- 1529-ben Cortes unokatestvére és társa, illetve több csendes-óceáni felfedező útjának parancsnoka, Álvaro de Saavedra Cerón (14?? - 1529) négy javaslatot fogalmazott meg a kontinens lehetséges csatorna helyének: 1.) San Miguel öböl - Uraba öböl (Kolumbia), 2.) Panamaváros - Nombré de Dios (Panama), 3.) Nicaragúa tó - San Juan folyó  (Nicaragua), 4.) Tehuantepeci-földszoros (Mexikó). (1)

- Anderle Ádám (5) megemlít egy 1535-ös királyhoz írt levelet (írója P.Dávila - számomra beazonosíthatatlan volt, miután az azonos nevű hírhedt konkvisztádor 1531-ben elhunyt), amely szintén egy csatorna építését javasolja.

- 1550-ben António Galvão (1490 (?) – 1557) portugál katona és gyarmati elöljáró, valamint krónikás szintúgy ezt a négy lehetséges helyet javasolta (igaz, ő nem a spanyol király felé fogalmazta meg javaslatát), de 1563-ban írásban is megjelent a javaslata.(7)

- 1552-ben jelen meg Francísco López de Gómara (1511-1566) híres krónikája (Historia general de las Indias), amelyben szintén a fentiekben említett négy helyszínt javasolta, és erről előtte már 1551-ben külön levélben is tájékoztatta királyát azzal a megjegyzéssel, hogy "...vannak hegyek és vannak kezek is..., s Kasztília királya számára szinte semmi se lehetetlen..."(7).

- Gonzalo Fernandez Oviedo (1478-1557) konkvisztádor, gyarmati kormányzó (Cartagena), majd spanyol udvari történetíró 1526-ban írta meg La Natural hystoria de las Indias című művét, amely alapul szolgált az utóbb több kötetes 1534-1548 között elkészült "Az Indiák története" című munkájának. Ebben önéletrajzi elemek mellett az amerikai kontinens  gyakorlatilag első természetföldrajzi és néprajzi összefoglalását végzi el (számos negatív megállapítással az őslakosokról), illetve ebben a műben szintén a csatorna építését javasolja. (6) 

 - 1698-ban és 1699-ben William Patterson (1658-1719) skót bankár (a Bank of England egyik alapítója) és kereskedő kezdeményezésére skót gyarmatokat  (előbb 1.200, utóbb 2.500 fővel) alapítottak az Uraba-öböl (ma Kolumbia) környékén (New Edinburgh néven), azzal a kifejezett céllal, hogy a csatornát létrehozzák, de néhány hónap után az első vállalkozást a trópusi betegségek és az éhség, a másodikat a spanyolok katonai erővel verték le.  

- 1785-ben már a Francia Tudományos Akadémia is foglalkozott a csatorna megépítésének javaslatával. (6)

- A csatorna megépítésének tekintetében a legkomolyabb terv Alexander von Humboldt (1769-1859) tollából 1811-ben jelent meg Essai politique sur le royaume de la Nouvelle Espagne (Politikai tanulmány Új-Spanyolországi alkirályságról) címmel Párizsban, amelyben kilenc lehetséges útvonalat sorol fel. Az előzőekben említetteken túl alternatívaként jelölte meg a 5.) Columbia és Maccenzie folyók összekötését (Kanada / Csendes-óceán és Jeges-tenger), 6.), Colorado-folyó és Mexikói-öböl kapcsolatát (Amerikai Egyesült Államok), 7.) Atrato- és San Juan-folyók egyesítését (Kolumbia), 8.) Atrato- és Napipi-folyók  (Kolumbia), valamint, 9.) Huara-folyó és az Amazonas egybekötését (Peru).(2)

File:Alexander von Humboldt-selfportrait.jpg

Alexander von Humboldt önarckép, 1814. Párizs (forrás: Wikimédia)

(Humboldt sikeres porosz geológus bányamérnökként, valamint a felvilágosodás korának talán utolsó nagy polihisztoraként (tudós, feltaláló, író, botanikus, galvanizmus- és néprajzkutató, csillagász, zoológus, geofizikus, kultúrtörténész, állami tisztségviselő) 1799-1804 között saját örökségéből, Aimé Bonpland (1773-1859) francia botanikus társaságában - az ellenséges és zárkózott spanyol gyarmatokra nagy nehézségek árán királyi engedélyt szerezve - utazást tettek a mai Mexikó, Peru, Kolumbia és Venezuela területén. A tervezett utazást számtalan nehézség akadályozta, a terveket ennek megfelelően állandóan módosítani kellett.

Kiváló memóriával, útinapló vezetésével az utazásokat dokumentálták, amivel az első tudományos leírását adták a "civilizált" spanyol gyarmati területek egy részének. Több mint nyolcezer növényt (8) írtak le, állatokat azonosítottak (számosakat preparáltak és hazaküldtek), számos egyéb kísérlet mellett indián növényi nyílmérget (kuráré) kóstoltak (ezzel bizonyítva, hogy a méreg csak a véráram útján hat), elektromos angolnákat simogattak.

Az amúgy folytonosan betegeskedő gyermek felnőttként indián kísérőkkel, kenukon végighajóztak az Orinoco-folyón, bebizonyították, hogy van vízi átjárás Amazonas és az Orinoco között (Rio negro), túléltek számos trópusi betegséget,  súlyos betegségek árán elviselték az európaiak számára kibírhatatlan éghajlatot, a rovar- és vadvilág kihívásait. 1802-ben 5782 méterig megmászták a kor legmagasabb hegyének gondolt Chimborazo-t, amivel az akkori világ legmagasabbra jutott európai emberének mondhatták magukat. Humboldt Mexikóban néprajzi kutatásokat folytatott a meglátogatott indián őslakosok leírásával, minden utazásánál vitette műszereit és naponta földrajzi, csillagászati, mélységi és magassági méréseket végzett és jegyzett fel (számos földrajzi helymeghatározását pontosított, így többek között megállapította, hogy Lima is rosszul szerepel a térképeken).

Rendkívül termékeny alkotóként még életében 33 könyvet adott ki a tudományok szélet spektrumát lefedve, rendkívül népszerű tudományos ismeretterjesztő előadássorozatokat tartott. Tapasztalatai leírásakor nem fukarkodott a spanyol gyarmati rendszer kritikájával valamint a missziós tevékenység és hatásainak bírálatával, miközben rendkívül hasznosítható javaslatokat tett.

Sajnálatos, hogy a magyar nyelvű könyvkiadás igen szűkmarkúan bánt a művei kiadásával, de aki részletes és valósnak tűnő képet akar kapni a XVIII-XIX. századi spanyol gyarmati rendszerről és Dél-Amerikáról, az olvassa el "Az Orinico vadonában" (Gondolat Könyvkiadó, 1967) című művét. Ezen kívül gyakorlatilag csak az 1945 előtti kiadású "Kosmos" című tudománytörténeti műve olvasható magyarul.)

Változnak az idők

A "királyi út" fontossága (a Perui alkirályság jelentőségének csökkenésével párhuzamosan és nem különben Morgan és társai áldásos tevékenységének köszönhetően) a XVII. század végétől folyamatosan visszaszorult, az egykor híres és gazdag városok jelentősége, talán Panamaváros kivételével eljelentéktelenedett. A hajók mégiscsak inkább a Horn-fok felé kerültek.

A térség az Új-grandai spanyol alkirályság létrejöttével (a mai Kolumbia és Venezuela, 1717) új gyarmati központhoz kapcsolódott, annak perifériáját jelentette. A spanyol gyarmati rendszer (a fennen hangoztatott "civilizációs küldetés") mind struktúrájában, mind gyakorlatában, mind céljai tekintetében, illetve megfelelő erőforrások hiányában alkalmatlan volt a csatorna kivitelezésére, de nyilván a megfelelő műszaki feltételek sem álltak akkor még rendelkezésre. Ezt erősíti meg Claude Henri de Rouvroy Saint-Simon (1760-1825) francia utópista szocialista is, aki részt vett az amerikai függetlenségi háborúban és utóbb az önéletrajzában panaszkodik arra, hogy csatorna javaslatát a mexikói spanyol alkirály érdektelenül fogadta (2).

Ami pedig Humboldt alternatíváit illeti, önmaga személyesen egyik lehetséges területen sem járt, de az amerikai kontinensen látottak, valamint geológiai tapasztalatai alapján egyértelműen a kolumbiai megoldást és nem tengerszinti, hanem duzzasztó-rendszeres megoldást javasolta (2). A csatorna lehetőségéről 1804-ben (haza felé útjában) személyesen is beszélt Thomas Jefferson (1743-1826) amerikai elnökkel, Simón Bolívarral (1783-1830) pedig kifejezetten baráti kapcsolatokat tartott fenn. Így nem csoda, hogy Jefferson egy levelében is nagy jelentőséget tulajdonít a csatorna lehetőségének, Bolívar pedig  Kolumbia tekintetében az egyik legfontosabb területének tartja Panamát.

Érdekes adalék, hogy a lelkes Humboldt hívő Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) is nagy érdeklődéssel kommentálta a csatorna lehetőségét, de már 1827-ben megállapította, hogy "...Csodálkoznék azonban, ha az Egyesült Államok nem igyekezne ezt az ügyet saját kezébe venni...." (2) És milyen igaza lett...

1820 végére Bolívar és José Francisco de San Martín (1778-1850) vezette dél-amerikai függetlenségi háború egyre nagyobb területeken győzte le a spanyol gyarmati erőket. A földszoros gyakorlatilag puskalövés nélkül  szabadult fel a gyarmati uralom alól, miután az első város (Los Santos) után 1821-ben számos további város nyilvánította ki elszakadását. A független városok juntát alakították és a teljes térség függetlenségének deklarálása után kérték csatlakozásukat az 1821-ben - a korábbi Új-grandai spanyol alkirályság területén megalakult - Nagy-Kolumbiához (a mai Kolumbia, Venezuela, Ecuador és az  országokkal szomszédos környező területek).

Nagy Kolumbia térképe, 1840. Agustin Codazzi Atlas de Venezuela (forrás: Wikimédia)

Panama azonban földrajzi tekintetben meglehetősen elzárt terület, így a nagy függetlenségben a különböző önjelölt diktátorok időleges önállósulási törekvései jellemezték. Bolívar nagy álma, az "Egyesült Dél-Amerika" lehetősége sajnos elszállt, ennek ellenére a földszoros a Nagy-Kolumbia szétesése (1830) után megalakult Új-Granada (ma Kolumbia) része maradt (1831). Az újonnan létrejött Kolumbia politikai és társadalmi anarchiája, valamint további számos puccs (1831, 1840, 1850 (6)) és elszigetelt létezés ellenére Panama - a csatorna lehetőségével - az új ország egyik legnagyobb gazdasági ütőkártyája maradt.

2.) AZ ARANY, HÁBORÚK ÉS DIPLOMÁCIA (1832-1849)

Miközben Spanyol-Amerika a XIX. század elején a függetlenségéért harcolt, addig az akkor még keleti partvidéken elterülő Amerikai Egyesült Államok egyre nagyobb érdeklődést mutatott a kontinens gyakorlatilag feltáratlan nyugati és a meglehetősen periférikusan lakott déli, délnyugati spanyol területek iránt. Ennek az időszaknak az egyik legellentmondásosabb történelmi eseménye a mexikói-amerikai háború (1846-1848), amelyet az 1848. február 2-án aláírt "Guadalupe-Hidalgó békeszerződés" zárt le. A győztes Amerikai Egyesült Államok 15 millió dollárért megszerezte az akkori Mexikói Egyesült Államok területének 55%-át, 1,36 millió km²-t (Kalifornia, Nevada, Utah, Új-Mexikó teljes egészben, Arizona, Colorado nagy része, valamint Texas, Oklahoma, Kansas, Wyoming egyes területei), azzal az utóbb be nem tartott feltétellel, hogy a területen élő mexikói állampolgárok tulajdonaikat megtarthatják.

File:Treaty of Guadalupe Hidalgo.png

Mexikó "eladott" területei (forrás: Wikimédia)

A szerződést a Gadsden-vétel egészítette ki, amelynek alapján 1853-ban az Amerikai Egyesült Államok újabb 76 800 km²-t tudhatott magáénak, miután a polgárháborútól szenvedő mexikói állam  ezúttal 10 millió dollárért - Dél-Arizona (többek között a hírhedt Tucson városa) és Délnyugat-Új-Mexikó területét bocsátotta árúba.

A kaliforniai mexikói arany, ami egy napon hirtelen amerikai arannyá változott

Johann Augustus Sutter (John Sutter, 1803-1880) volt svájci jómódú papírgyáros (korábban a francia svájci gárda katonatisztje) érthetetlen okokból 1834-ben hirtelen elhagyta feleségét, öt gyermekét és New Yorkba hajózott. Különböző segédmunkákat végezett, ezután saját tulajdonú éttermet nyitott, majd két év múlva eladta azt és minden ingóságával csatlakozott egy német kereskedőkaravánhoz. 1836-ban St.Louis-ban (Missouri állam) farmot vásárolt és sikeres rabszolgatartó farmerként élt. 1838-ban megint mindent felszámolt és egy misszionárius expedícióhoz csatlakozva az "Oregon ösvényen" Kalifornia-ba indult. 1839-ben (véletlenségből Hawaii érintésével) érkezett meg az akkor még kicsi és poros, mexikói halászfaluba, Yerba Buena-ba (ma San Francisco a neve).

A helyi kormányzósági székhelyen Monterey-ben  állampolgárságot, földet kért és kapott. 1841-ben több száz indián őslakóval és és néhány telepessel megalapította "New Helvetia" erődjét a Sacramento-folyó völgyében (a mai Sacramento város közelében), amely nemcsak hatalmas és fejlett állattenyésztő és növénytermesztő gazdaság lett, hanem vezetője a mexikói északi határvidék - kapitányi rangban - megbízott őrzője. Kiválóan együttműködött a helyi indián őslakókkal, a telepet francia fennhatóság alatt függetlennek tekintette. Újabb földterületeket igényelt, gazdasága az akkori Unió egyik legnagyobbika, gyakorlatilag a Csendes-óceán teljes partvidékével kereskedett. (2)

1846-ban kitör az amerikai-mexikói háború, a terület gyorsan amerikai fennhatóság alá kerül. Sutter előbb az önálló  Kalifornia Állam létrejöttét támogatta, majd csendesen továbbgazdálkodott, hiszen a háborúban a termékei még többet értek. 1848-ban levélben jelentkezett családjánál, elnézést kért és meghívta őket, hogy osszák meg a jólétet. Ugyanebben az évben egy új fűrésztelepet akart nyitni Coloma-ban, a Sacramento-folyó egyik, addig még lakatlan mellékfolyójánál (Rio de los Americanos). 1848 január végén az egy hét alatt felépült telep megbízott vezetője (James W. Marshall, 1810-1885) bizalmasan jelezte, hogy az egyik malomvályúban aranyat találtak.

A hírt titokban akarták tartani, de  február végén néhány favágó - az új békeszerződésnek köszönhetően - ekkor már amerikai arannyal megrakodva San Francisco-ba szökött. 1848. március 15-én a városi Californian című újság közli a hírt, hogy Új-Helvéciában aranyat találtak. A következő lapszám állítólag már nem jelent meg, mert mindenki elment aranyásónak és Sutter emberei is otthagyták a gazdaságot.

Földön, vízen, hajón, kocsin és gyalogosan özönlöttek a területre a szerencsevadászok. Kínai, orosz és amerikai hajók lepték el a vizeket. A gazdagabb keleti partiak a Horn-fok megkerülésével hajón érkeztek, de voltak akik a panamai- földszorost, vagy a nicaragúai útvonalat választották, különösen 1849-ben jöttek sokan. Az elhagyott vidéken sosem látott városok nőttek ki abból a  földből, amely Sutter területe volt. A városokban boltok, bárok és kocsmák nyíltak, az aranyásókat el kellett látni. Annyi ember érkezett, hogy volt értelme Alaszkából hajón jeget szállítani Panamavárosba. A jég ugyan tömegének nagy részét elveszítette (nem a hajóúton, hanem a partaraszállításkor), de még így is megérte a nagy kereslet miatt egy dolláros áron kiporciózni a maradékot az Atlanti-óceántól érkező tikkadt vándoroknak.(7)

Még ebben az évben megérkezett a családja és Sutter nem vesztette el a fejét, maradék birtokán továbbvitte a gazdaságot, amivel az arányásókon ismét jelentős nyereséget zsebelhetett be. Ennek ellenére Sutter pert indított 17.200 személy ellen (két millió dollár kártérítéssel), akik a földjeit elbirtokolták. (3) 1855-ben megnyerte a pert, a kaliforniai bíróság, majd 1865-ben az amerikai Legfelsőbb Bíróság is elismerte jogosultságát, de a földbitorlók felégették, szétrombolták mindenét. Fia, John August Sutter (1826-1897) a mai Sacramento város megalapításával próbálkozott, de megbetegedett és aprópénzért volt kénytelen túladni birtokán.

Sutter és felesége 1871-ben Lititz-be (Pennsylvania) költözött és 1880-ban úgy halt meg, hogy sosem kapta meg a jogosan megítélt jóvátételét. Az Amerikai Egyesült Államok azonban a mexikói területekért kifizetett végeredményben összesen 26,8 millió dollár fejében,  csak az  első három évben 86 millió dollár értékű aranyat szállított a Panamai földszoroson New York-ba, hiszen az arany csak a keleti parti pénzügyi központokban ért valamit, a nyugati parton akkor még szinte semmi sem volt.

(Apró érdekesség, hogy az állami földvásárlás, majd aranyláz pár évvel később megismétlődött Alaszkánál is...)

Diplomácia, kereskedelem és az első csatorna expedíciók

A XVIII. század végén az angolok gyakorlatilag annektálták a lakhatatlan, éppen ezért a spanyolok által őrizetlen Belize (Brit-Honduras) területét. A XIX. századi zűrzavarban a spanyol-amerikai függetlenségi- és polgárháborúk időszakában így ez a terület az angolok térségi kereskedelmi és diplomáciai központja lett. Rájöttek, hogy ebben a zűrzavarban a hódítás nagyon drága és reménytelen mulatság, viszont a spanyol kereskedelmi korlátozások szétrobbantásával jelentős piaci tényezővé válhatnak, ami természetesen jelentősen ütközött az Amerikai Egyesült Államok érdekeivel.  Az Egyesült Államok területi terjeszkedése viszont az angol kereskedelmi lehetőségeket veszélyeztette.

Előbb-utóbb mindkét fél számára nyilvánvaló lett, hogy a térséget az az ország fogja uralni, amelyik megvalósítja a kontinenst átszelő vízi útvonalat. A megoldás nyilvánvalóan csak egy csatorna lehetett, de ennek megépítését (a feladat nagy volumenére való tekintettel) a XIX. század első negyedében mindenki csak egy nemzetközi összefogásban megvalósuló beruházással látta megvalósíthatónak. Ennek megfelelően az amerikaiak az 1830-as évek közepén szenátusi felhatalmazást adtak nemzetközi tárgyalások megindítására a csatorna megépítésére a Közép-amerikai államok és Kolumbia kormányaival. Az angolok viszont (hatalmas tengeri kereskedelmi flottájuk birtokában) éppen abban voltak érdekeltek, hogy a csatorna ne valósuljon meg, hiszen annak megléte nagyban erősítette volna az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és katonai pozícióit.

1849-ben a felek között majdnem nyílt konfliktus lett abból, hogy az angolok fennhatóságuk alá akarták venni a nicaragúai SanJuan-folyó torkolatát, míg az amerikaiak megállapodást kötöttek Nicaragúa-val - katonai védelem ellenében - egy majdan építendő csatorna koncessziós jogára. Mindkét fél elállt a szándékától és 1850-ben aláírták Clayton-Buwer szerződést. Eszerint az angolok és amerikaiak kölcsönösen vállalták, hogy egyik fél sem sajátítja ki a felügyeleti jogát, sőt együttesen őrködnek egy esetlegesen megépülő csatorna biztonsága és semlegessége felett, lemondtak a közép-amerikai gyarmatosítási (hódítási) törekvéseikről,  valamint együttesen támogatnak minden társaságot, amely csatorna, vagy bármely más közlekedési út építését kezdeményezi a földszoroson.

1850-ben egy ír orvos, a Királyi Földrajzi Társaság tagja bejelentette, hogy felfedezett és a térképen be is rajzolt egy átjárót a Darien földszoroson (ma Kolumbia), ahol az amúgy a földszorosra jellemző elrettentő domborzati viszonyok semmilyen nehézséget nem támasztottak a két óceán közötti útszakaszon, a legmagasabb pontot 45 méterben jelölte meg. Nagy volt az öröm, Anglia, Franciaország, Kolumbia és az Amerikai Egyesült Államok közös expedíciót szervezett. Az amerikaiak azonban előbb értek a találkozási pontra és huszonheten gyakorlatilag felszerelés és megfelelő élelmiszer tartalékok nélkül maguktól elindultak. Negyvenkilenc nap után, szörnyű állapotban húszan kerültek elő a dzsungelből, a vezetőjük harmincnégy kilóra fogyott le és semmilyen utat sem találtak, viszont az őserdőben rettenetes földrajzi és élettani viszonyokról számoltak be. A tragédia ellenére hipotézis még  sokáig tartotta magát, hogy tényleg van a területen egy megfelelő útszakasz.

Itt meg kell jegyezni, hogy a spanyol gyarmatbirodalom bukásával Spanyol-Amerika kapui megnyíltak és az első nemzetközinek tervezett, tragikusan zárult expedíció előtt már számtalan, különböző nemzetiségű, amúgy mindennemű mérnöki képzettség nélküli kalandor vállalkozó indult neki, hogy csatorna útvonalat találjon. A  már elkészült amerikai Erie- (1825, Erie-tó - Hudson-folyó) és a Crinan-, valamint Kaledóniai-csatornák (1820-as évek, Skócia, ez utóbbin már harminc méteres zsiliprendszer is készült) után úgy tűnt, hogy minden lehetséges és a nagy üzlet lehetősége megmozgatta a vállalkozó szelleműeket. Valódi műszaki, földrajzi és geológiai vizsgálatot,, valós és részletezett költségvetést még sokáig nem végzett senki, a hivatalosan kiküldött főként amerikai "szakértők" leginkább laza dzsungeltúrákat jártak, de véleményüket azután fennen hangoztatták egy-egy alternatíva tekintetében.

Az egyik legérdekesebb ilyen személyiség John Lloyd Stephens (1805 – 1852) ügyvéd és útikönyv író volt, aki utóbb majd a panamai vasút építésénél is feltűnik, és aki amúgy közép-amerikai megbízott amerikai utazó nagykövet volt. Az idejét azonban leginkább Chiapas és a Yucatan-félsziget (ma Mexikó) maja romjainak (többek között Palenque, Uxmall) felkutatása tette ki, amelyeket Frederick Catherwood (1799–1854) fantasztikus litográfiákkal dokumentált, így a régészet tudomány egyik alapítójaként és a maja kultúra egyik felfedezőjeként ismerhetjük el (számos maradvány már csak ezeken az illusztrációkon látható). Stephens 1840-ben járt Nicaragúa-ban, így az óvatlan szemlélő számára megbízhatóan jelenthette ki utóbb, hogy egy csatorna gond nélkül megépíthető és ez nem kerülne többe 25 millió dollárnál, az ország meg amúgy gyönyörű. (7)

File:Catherwood stela d.jpg

Frederick Catherwood: Copáni (Honduras) sztélé - Views of Ancient Monuments in Central America, Chiapas, and Yucatan (forrás: Wikimédia)

3. A VASÚT (1850-1860)

A "királyi út" tehát az 1848-ban kezdődő kaliforniai aranyláz révén 1849-től ismét forgalmas útszakasz lett, már amikor az időjárás engedte, miután az esős évszakban szinte járhatatlanok voltak az utak. A trópusi útvonalon az egyik irányban gyalogosan, vagy öszvérkaravánokban botorkáltak a szerencsevadászok (az első években havonta három-négyezer ember (2)), visszafelé jött a gazdagság, míg a két végpontokból hajók szállították az utasokat és az árukat.

Az útvonalon ismét tomboltak a trópusi betegségek, az út szélét elhullott öszvérek szegélyezték, a dágvány gyakran derékig ért. Mégis ez az útvonal tűnt a legbiztosabb és legrövidebbnek az arany szállítására (New York - Kalifornia Panamán keresztül 5.000 mérföld, míg a hajóút 13.000 mérföld). Nyilvánvaló lett, hogy a forgalmas útvonalon van értelme vasútvonalat építeni, ami most már nemcsak üzleti vállalkozás, hanem elsősorban az Amerikai Egyesült Államok számára stratégiai közlekedési útvonal is. (A 3.069 km-es első transzamerikai vasútvonal - "Central Pacific Railroad" - három  vasúttársaság egyesítésével csak 1869-ben került átadásra.)

A vasút megépítésének koncessziós jogához egy 1846-ban létrejött szerződés szolgált keretül, amelynek egyik pontja szerint Kolumbia "kizárólagos áruszállítási jogot" biztosított a Panamai-földszoroson az Amerikai Egyesült Államok számára, "bármilyen fajta jelenleg létező, vagy jövőben konstruált közlekedési útvonalon" (7). Cserébe az Amerikai Egyesült Államok kezességet vállalt a földszoros "teljes semlegességéért", valamint Kolumbia ottani szuverén jogaiért. A szerződés megkötése pillanatában nem keltett nagy feltűnést, azt a kolumbiai amerikai ügyvivő felhatalmazás nélkül kötötte meg, így csak 1848-ben és akkor is kolumbiai sürgetésére ratifikálta a szenátus.

A panamai vasúti koncessziós jogot egy New York-i kereskedő, még az aranyláz előtt megalapított Csendes-óceáni Postahajó Társaság alapító ügyvezetője, William Henry Aspinwall (1807-1875) szerezte meg, aki egy bankár társaságában (Henry Chauncey) -ben alapította meg a Panama Vasúti Társaságot. A Társaság első elnöke John Lloyd Stephens lett, aki hármójuk közül egyedül volt jelen az építkezésen, míg a trópusi lázban el nem hunyt.

A vasutat 1850-ben kezdték el építeni. A tervezett két év helyett öt évig készült és az eredeti  egy-másfél helyett nyolc millió dollárba került. A világ első transzkontinentális vasútvonala volt, Colón (Atlanti-óceán) és Balboa (Panamaváros) között 76,6 km-es útszakaszon, széles (másfél méteres) nyomtávon, egy sínpáron közlekedett, a viteldíj (egy irányban) 25 amerikai aranydollár volt. Korának legdrágább költségű és viteldíjú vonata volt. (7)

File:Panama Canal Railway.svg

Panamai vasútvonal (forrás: Wikimédia)

A vasúti vállalkozás nagy üzlet lett, 1856-1866 között csak a személyszállítás meghaladta a 400.000 főrt. 1856-1861 között a társaság tiszta nyeresége meghaladta a hét millió dollárt. A részvények utáni osztalék 15 %-ot tett ki, de volt év, amikor a 44 %-ot is elérte. És nemcsak nagy üzlet, hanem jelképpé is vált: egyrészt a vállalkozó amerikaié, aki a dzsungel nehézségein is úrrá lesz, másrészt a területé, amely a nehézségek ellenére is azt bizonyította, hogy Panama alkalmas hely egy csatorna megépítésére. Sokan a vasutat tekintették a csatorna első csapásának. A vasút építése során elvégzett földmérések két fontos megállapítást is eredményeztek: egyrészt találtak egy hágót, ami csak 84 méteres tengerszint feletti magasságon volt (ennél jelentősen magasabbakra számítottak), másrészt kiderült, hogy a két óceán szintkülönbsége elhanyagolható nagyságrendű (korábban hat méteresre kalkulálták az eltérést). A két óceán közötti vízszintjének nagy eltérését az ár-apály mérete és gyakorisága okozza; a Karib-tengeren a dagály alig harminc cm, míg ez a másik oldalon öt-hat méteres is lehet.(7)

A nagy csapás és nagy tapasztalás azonban az építkezésen munkát végzők elhalálozási aránya, a ragályos betegségek sokszínűsége, valamint a térség európaiak számára szinte elviselhetetlen életviszonya volt (amiket egyébként már a spanyol hódítók is megtapasztaltak). Miután pontos nyilvántartást csak a fehér bőrűekről  vezettek, a fizikai munkások jelentős része azonban fekete volt, így szinte csak senki sem tudja a halottak pontos számát. A hivatalos adatok ezer főről szólnak, ami egyáltalán nem hihető, a becslések  6.000 (7) - 60.000 (2) között szóródnak.

A munkahelyi balesetek mellett pusztított a vérhas, malária, himlő, kolera, de sokan a malária okozta búskomorságban lettek öngyilkosok. 1852-ben kolera söpört végig a földszoroson, amikor ötven amerikai műszaki alkalmazottból csak ketten maradtak életben, de az építkezés során folyamatosan hulltak el az írek, kínaiak, helyi és karibi feketék, sokaknak még a vezetéknevét sem tudták. Kezdetben (a mocsárvidékeken) még a tisztességes temetésre sem volt lehetőség, így Panamából tartósított hordókban a világ számos orvosi egyetemére és kórházába szállították a hullákat kísérleti boncolásra.Volt orvos a munkálatoknál, aki rasszok szerint gyűjtötte és szárította a gyűjteménye számára a csontokat...

De akik életben maradtak, azok is az életerejük és fizikai állapotuk folyamatos gyengülésére panaszkodtak (még a rendkívüli körülményekhez szokott kínai kulik is kidőltek a sorból). A rémes körülményeket egy a későbbiekben még feltűnő fontos személy, Ullysses S. Grant (1822-1885) tábornok, későbbi amerikai elnök (akkor még kapitány) is megtapasztalta, aki egy katonai csapatot vezetett át családostul a Kaliforniai Helyőrségbe és 150 halottat hagyott maga után a földszoroson. (7)

A Panamai földszoros tehát megmutatta az arcát, de a korabeliek nem figyeltek oda rá. A trópusi és ragályos betegségeket szinte egyáltalán nem tudták még kezelni és természetesen a munka- és szociális körülmények is rettenetesek voltak. Nem voltak megfelelő szállások, kórházi ellátás és gondoskodás.

Ugyancsak a vasúti építkezés során derül ki, hogy a rettenetes esőzések alámossák a vasúti pályákat, sok helyen nagy földcsuszamlások alakulnak ki, vagyis egy építkezés szempontjából a talajviszonyok is jelentős helyeken nagy nehézségeket okoznak. Arra nem figyelt senki, hogy az aranyláz idején a Nicaragúa-tavon is szállítják a szerencsevadászokat és ott sem az éghajlat, sem a trópusi betegségek, sem a talajviszonyok nem okoznak ilyen sok problémát...

Források:

(1) Jiri Hanzelka/Miroslav Zikmund: Két óceán között (Gondolat Kiadó, 1960)

(2) Desider Galsky: Panamai kaland (Kossuth Könyvkiadó, 1964)

(3) Desider Galsky: Kalandorok, felfedezők, hódítók (Kozmosz Könyvek, 1985)

(4) Balázs Dénes: Vándorúton Panamától Mexikóig (Világjárók - Gondolat Könyvkiadó, 1981)

(5) Balázs Dénes: Közép-Amerika (Panoráma Könyvkiadó, 1985)

(6) Anderle Ádám: Távol Istentől... (Kozmosz Könyvek, 1986)

(7) David McCollough: Óceántól óceánig (Európa Könyvkiadó, 1986)

(8) Rosemary Burton/Richard Cavendish/Bernard Stonehouse: Nagy felfedezők utazásai (Magyar Könyvklub, 1994)

(9) Dr. Veresegyházi Béla: Földrajzi felfedezések lexikona (Saxum Kiadó, 2001)

(10) Hahner Péter: Az Amerikai egyesült Államok elnökei (Maecenas Kiadó, 2006)

(11) Angus Konstam: A kalózkodás igaz története (Alexandra Könyvkiadó, 2011)

 

A sorozat további részei: 

Bevezető

1. Kolumbusz Kristóf (1451-1506), a nagy felfedező, kaput nyitott az Újvilágba

2. Vasco Núñez de Balboa (1475-1519), aki 500 éve, 1513. szeptember 25-én fedezte fel a Déli-tengert (Csendes-óceán)

500 ÉVE FEDEZTE FEL AZ EURÓPAI CIVILIZÁCIÓ A CSENDES-ÓCEÁNT, avagy történelmi rejtélyek és tragédiák, illetve földrajzi tévedések egy 500 éves évforduló kapcsán (Bevezető)

2013.09.28. 09:31 ghegedu

1. Kolumbusz Kristóf 2. Vasco Núñez de Balboa I. (Tudor) Erzsébet
Izabella és Ferdinánd Ferdinand Magellán Sir Francis Drake
Amerigo Vespucci Panama történelme William Shakespeare
Bartolomé de las Casas 3. A Panama-csatorna Sir Thomas More
I/V. (Habsburg) Károly Fuggerek Rotterdami Erasmus
Fransisco de Vitoria Haiti Niccolò Machiavelli
Róma és az olasz reneszánsz Az Amerikai Egyesült Államok és az indián őslakosság

 

maja.jpg

500 éve, vagyis 1513. szeptember elején indult el egy csapat spanyol konkvisztádor és kísérete az Újvilágban, hogy az őslakosoktól kapott információk alapján keressék a „másik tengert”. A 190 spanyolból, több mint 300 teherhordóból és egy falka kutyából álló expedíció maradványai, a XVI. századi európai hódítók közül – az amerikai kontinens felől – elsőként, egy 25 napos kínszenvedésekkel, csatákkal és áldozatokkal teli szárazföldi út végén (amelynek során egyúttal a Panama-földszoros szárazföldi átjáróját is felfedezték) pillantotta meg, majd 1513. szeptember 29-én el is érte a végtelennek tűnő Csendes-óceánt,

Ez a felfedezés óriási jelentőségű volt a középkori nyugati civilizáció szempontjából. Az európai ember először nyert bizonyságot arról, hogy az „Indiáknak” vélt földterület nyugati partvidékét is óceán szegélyezi (vagyis Amerika esetében nem egy szigetcsoportról, hanem egy önálló és hatalmas kontinensről van szó), ami újabb lendületet adott a föld megismerésének, valamint Dél-Amerika és a Távol-Kelet meghódításának, illetve világot megrengető, sok szempontból tragikus lökést adott az újkori európai és világi fejlődés számára.

Kolumbusz 1492-ben megtalálta a kaput az Újvilágba, Vasco Núñez de Balboa (a spanyol expedíció vezetője) pedig sarkig kitárta az egyik szárnyát, majd Magellán a másikat és nem egészen száz év alatt az addig ismert (Európa, Ázsia, Afrika) világ – legalábbis körvonalaiban – megháromszorozódott.

A felfedezés kapcsán érdemes egy kis időutazást tenni ebből a fantasztikus korból kiindulva, amelynek rendkívüli személyiségei, azok alkotásai és tettei azután alapvetően változtatták meg a világot, illetve az akkor történt eseményeknek máig ható és sokszor megrázó következményei voltak és vannak az egész földkerekségre nézve.

Kolumbusz sosem érte el Kínát, Indiát, vagy a Fűszer-szigeteket, de hatása felmérhetetlen az emberiség történelmében és nemcsak a földrajzi felfedezések történetében. Hajónaplóiban, leveleiben először írta le az Atlanti-óceánt, az első szigetek és szárazföldek – sokszor az európai embernek még ismeretlen – növény és állatvilágát, felfedezte az óceánok áramlásait (leírta a Golf áramlást), hírt hozott egy másik emberről (aki ráadásul más színű volt, mint a fekete afrikai, a sárga ázsiai, vagy az arab), amely lénynek az „emberségéről” majd hosszas elméleti viták kezdődnek Spanyolországban (amely viták utóbb sajnálatos módon a rasszizmus elmélettörténeti és gyakorlati kezdetét is jelentik). Megismertette Európát többek között a dohánnyal, a paradicsommal, a kukoricával és a krumplival, ugyanakkor Amerikát a háziállatokkal, a később oly nagy gazdagságot és ugyanakkor rengeteg emberi kínszenvedést okozó cukornáddal és nem utolsósorban a ragályos betegségekkel…

A történelemben értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha az Újvilág felfedezése és leigázása nem a relatíve alacsony szocializációjú Karib-szigeteken kezdődik, hanem a vad Floridában, vagy a magasabb kultúrájú területeken, pl. a maja Yucatán (Mexikó) félszigeten. Nyilván sokkal nehezebb lett volna a „fehér ember” hódítása ez esetben, de ismerve az európai ember mértéktelenségét, és az akkori technikai erőfölényét, a gyarmatosításra így is sor került volna. Mindenesetre a földrajzi felfedezések a Római Birodalom bukása óta tartó majd ezer éves európai állóvizet lendületes fejlődéssé változtatták, naggyá tettek egy addig a mórokkal küszködő Ibériai félszigetet, Európa pedig győztesen került ki az török, kínai és arab – sokáig fejlettebbnek látszó – kultúrákkal szembeni versenyből.

Földrajzi felfedezései nemcsak kitágították a teret, hanem új lökést adtak a tudomány, a technika fejlődésének, teljesen új alapokra helyezte az embernek a világról és a közvetlen környezetéről kialakult képét, illetve a kontinensen a későbbiekben talált jelentős mennyiségi arany, ezüst és drágakő biztos anyagi forrást jelentett az európai gazdaság megújításához. Európa (és a legjobb tanítvány: a XVIII. század végétől az Amerikai Egyesült Államok) a földrajzi felfedezésekkel, illetve az ezt követő brutális gyarmatosítással és a külső forrásból származó eredeti tőkefelhalmozással ötszáz éve világuralmi helyzetbe került és végül a globalizáció kényszerzubbonyába zárta a világot, amelynek negatív hatása napjainkban is bántóan szembetűnő és különösen a volt gyarmati területeken. 

Ennek a világuralmi helyzetnek azonban ára volt, amit Kolumbusz nyomán akkoriban még csak az amerikai kontinens őslakosai és kultúrái fizettek meg, de a későbbiekben más kontinensek gyarmatosításához is mintaként szolgált. A kegyetlen hódítások, a rabszolgaság és kényszermunka „európai gyakorlata” kiterjedt az egész világra, és fájdalom kimondani, de ebben jelentős és akaratlan felelőssége volt a nagy felfedezőnek is. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ő csak megszállottan Kínát, Indiát és a Fűszer-szigeteket kereste, minden egyéb – a saját jogos anyagi jussán kívül – mellékes volt számára.

A kor azonban nemcsak a földrajzi felfedezésektől (különösen Kolumbusz, Balboa, Magellán és Amerigo Vespucci) volt világrengető:

- az olasz reneszánsz túl van a csúcsán, de kortárs a festő- Leonardo da Vinci és szobrász fejedelem Michelangelo Buonarroti,

- kortárs a politikatörténet "fenegyereke" Niccolò Machiavelli,

- kortársak a váratlanul trónra kerülő és egymással örökösen harcban álló és éppen ezért örökös pénzhiányban szenvedő francia (I. Valois Fernc), angol (VIII. Tudor Henrik) és spanyol királyok (I. Habsburg Károly), 

- kortársak a királyokkal örökös haragban lévő és a világi hatalomért harcoló reneszánsz pápák,

- kortársak a nagy pacifista humanista gondolkodók (pl.: az egymással jó barátságot ápoló Rotterdami Erasmus és Sir Thomas More), akik számos esetben ezeknek a királyoknak a barátai és nevelői és számos fontos könyvvel gazdagították az európai kultúrtörténelmet,

- kortárs a heliocentrikus világkép modelljét (görög elődök nyomán) már 1510-ben  megalkotó lengyel csillagász,  Nikolausz Kopernikusz, amely elmélet jelentőségét a kortársak még annyira nem értették, hogy 1543-ban megjelent művét csak 1616-ban tiltották be,

- kortársak a pápaságot bíráló híres reformátorok (Luther Márton, Savonarola),

- kortársak az első nagy bankárok és kereskedők (pl.: Fuggerek és Welserek), akik az első nemzetközi kereskedelmi hálózatokat is kiépítették és pénzügyi függőségben tartották a királyokat, pápákat, 

- kortársak azok a nincstelen, tanulatlan, főként spanyol konkvisztádorok, akik rettentő bátorságról tanúságot téve, hihetetlen, embert próbáló áldozatok árán, elképesztő brutalitású hódításokat hajtottak végre (pl.: Cortés és a Pizarro testvérek, vagy Balboa),

- kortársak az első nagy "emberjogi aktivista", az "indiánok védelmezője", Bartolomé de las Casas és az első ember- és nemzetközi jogi, valamint az igazságos háború kérdéseivel foglalkozó filozófus Fransisco de Vitoria,

- kortársak a kor eseményeiről – sokszor szemtanúként és nem kevésszer elfogultan – hírt adó, önjelölt krónikások (pl.: Amerigo Vespucci, vagy Bartelomé de las Casas), akik nélkül, ma nem tudnánk, hogy mi történt ötszáz évvel ezelőtt és akiknek művei nem egyszer csak a XVIII-XX. században kerültek elő és akik nélkül még annyit sem tudnánk a megsemmisített azték, maja és inka magas kultúrákról, mint amennyit ma sejtünk róluk (apró érdekesség, hogy a portugál, angol, holland, francia, belga és német gyarmatosítás közel sem ilyen jól dokumentált...),

- és természetesen kortársak a XV. század nagy találmányának a könyvnyomtatásnak a képviselői, a sokszor névtelen nyomdászok, akik minden – azonnal nem titkosított – eseményről ebben az időszakban még nagyon gyorsan hírt adtak (mert a XVI. század közepétől már megjelentek az első tiltólisták).

Számosan közöttük egészen alacsony sorból, csupán a tehetségükre és a szerencséjükre támaszkodva emelkedtek egészen magasra (lásd például a magyar Bakócz Tamás) és mindezek az emberek folyamatosan találkoztak, beszéltek, leveleztek, vagy komoly háborúkat, illetve lovagi tornákat vívtak egymással. Hihetetlen kor, amely – minden tragédiájával együtt – egészen döbbenetes lendületet adott Európának. Nem hiszen, hogy van-e még egy olyan emberöltő az emberiség történelmében, amikor egyszerre ennyi évszázadokra korszakformáló egyéniség, ennyiféle tudomány-, politika- és művészeti ágakban egyszerre, egy időben volt jelen a világon. Sokuk tevékenysége nem bizonyult időtállónak, de korabeli és kultúrtörténeti hatásuk napjainkig elvitathatatlan. És semmiképpen se feledjük, hogy Európa még a középkor végét éli. 1492, az újkor hajnala csak egy dátum, hogy ebből valóban egy új kor vált, azt nem kis részben ezek az emberek vívták ki, vagy segítették elő.

Az 1513-as év, illetve az ezt közvetlenül megelőző és követő időszak, amúgy – az óceán felfedezésén túl – nem volt túl kiemelkedő a történelmi kronológiában, mégis számos olyan esemény történt, ami mintegy kiindulópontja, katalizátora, vagy meghatározója volt az elkövetkező történéseknek. Így a következő hónapokban jelen blog ezeket az érdekesnek látszó eseményeket próbálja összefoglalni. Időben a katolikus királyoktól (I. (Kasztíliai) Izabella (1451-1504) – II. (Aragóniai) Ferdinánd (1452-1516)) indulunk, térben pedig érintjük Spanyolországot, a Csendes-óceánt, a Pápai Államot, a Német-Római Birodalmat, Angliát, kicsit Magyarországot, az Amerikai Egyesült Államokat, Haitit és a Csendes-óceán felfedezésével érintett Panamát, valamint a csatornát.

Jó szórakozást mindenkinek, aki velünk tart !

A sorozat eddigi elkészült részei:

1. Kolumbusz Kristóf (1451-1506), a nagy felfedező, kaput nyitott az Újvilágba

2. Vasco Núñez de Balboa (1475-1519), aki 500 éve, 1513. szeptember 25-én fedezte fel a Déli-tengert (Csendes-óceán)

3. Ma 100 éve adták át a PANAMA-CSATORNÁT - a csatorna tervezésének és építésének története - I. rész: Az előzmények (őskor-1855)

2. Vasco Núñez de Balboa (1475-1519), aki 500 éve, 1513. szeptember 25-én fedezte fel a Déli-tengert (Csendes-óceán)

2013.09.25. 05:56 ghegedu

Vasco Núñez de Balboa a portugál határ közelében, Jerez de los Caballerosban (Badajoz tartomány, Spanyolország) született nemesi családban. A város abban a meglehetősen szegény és tengertől elzárt, főként mezőgazdaságáról ismerhető Extremadura nevű autonóm régióban van, ahonnan számos híres, hírhedt kortársa származik, így a vidéket a „konkvisztádorok hazájának/földjének" is nevezik.

(Erről a vidékről indulva igázta le az aztékokat Hernándo Cortés (1485-1547), az inkákat Francisco Pizarro (1476-1541) és testvérei, de innen származik Hernando de Soto (1496-1542), Kuba kormányzója és Florida meghódítója, aki egészen a Mississippiig eljutott, korábban részt vett a perui hódításban is, vagy az a Francisco Orellana (1511-1546), aki szédületes nélkülözések közepette először hajózott végig az általa elnevezett Amazonason, illetve Pedro de Valdivia (1497-1553), Chile felfedezője.)

Gyerekkorában hadapródként szolgált, majd Kolumbusz felfedezéseinek hatására 1500-ban csatlakozott Rodrigo de Bastidas expedíciójához, amely 1501-ben a Karib-tenger déli partjait kutatta át és jutott el elsőként, még Kolumbusz előtt, egészen a Darién-öbölig (manapság Kolumbia, Urabá-öböl és az óceán közötti térség).  Az expedíció jelentős igazgyöngy és brazilfa (a szintetikus festékek megjelenéséig rendkívül nagy értékű természetes vörös festékanyagú faféle, amely fáról nevezték el Brazíliát) szállítmányt gyűjtött össze, amelynek jövedelméből Balboa is megkapta a részesedését. 1505-ben letelepedett Hispaniolán és nem túl sikeres ültetvényes lett.

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c0/Balboa.jpg

(Ober, Frederick A.: Vasco Nunez de Balboa (1906), forrás: Wikipédia)

1510-ben adósságai, illetve hitelezői elől az Új-Andalúzia (a kolumbiai Rio Atrato folyó Darién-öbölbeli torkolatától keletre húzódó partvidék) gyarmat megalapítására 1508-ban kinevezett Alonso de Ojeda (1466-1515) egyik teherszállító hajóján, egy hordóban, hírhedt harci kutyájával, Leoncilloval (Kisroszlán) menekült el Hispanioláról.

(Ojeda az egyik legrosszabb hírű, legbrutálisabb konkvisztádor volt. Bartelomé de Las Casas híres művében – a „Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról” – is hivatkozik, igaz név nélkül, a konkvisztádor gonoszságaira. Kolumbusz második útján 1493-ban érkezett az Újvilágba, folyamatosan lázadást szított a nagy felfedező ellen, de a király megbízott benne és 1499-ben saját expedíciója során, Amerigo Vespuccival közösen, már önállóan fedezték fel és nevezték el Venezuela partvidékét, ahol nem túl sok igazgyöngyöt találtak. Ojeda azonban a későbbiekben még többet akart, amit a rabszolgasorsba vetett indiánoknak kellett felhozni a tenger fenekéről, ha akarták, ha nem…Az igazgyöngy hírére érkező expedíciók – érthetően – egyre kevesebb gyöngyöt tudtak megszerezni az indiánoktól, így egyre brutálisabban bántak velük, amiben Ojeda és különösen Ávila (lásd lejjebb) jártak az élen).

A hajó a Darién-öböl irányába tartott az 1510-ben Ojeda által a kontinensen elsőként alapított európai erőd, San-Sebastian (Rio Atrato folyó torkolata) felé és Balboa a nyílt tengeren bújt elő a hordóból (miután a kutyája folyamatosan szaglászta a hordót). A hajó kapitánya, Ojeda társa (Martin Hernandez Encisó) azonnal ki akarta végeztetni, de Balboa valamilyen módon maga mellé állította a legénységet, akik kikönyörögték a megmenekülését.

San Sebastianban azonban időközben tragikus események játszódtak le, az emberek éheztek, lebetegedtek és lázongtak, amit Ojeda véres kegyetlenséggel torolt meg, majd hatvan embert hátrahagyva ment segítségért Hispaniolára és a parancsnokságot egy később Peru meghódításáról híressé vált emberre, Fransisco Pizarrora (1476-1541) hagyta. Pizarro fél évig várt az időközben a készleteket és Balboát szállító hajóra, majd úgy döntött, hogy a két maradék hajójával és az összes éhező emberével együtt visszatér Hispaniolára. Az út során az egyik hajó az emberekkel együtt elsüllyedt, a másik viszont 20-25 emberrel összetalálkozott az éppen érkező segítséggel.

Encisó visszafordíttatta Pizarro hajóját, hogy visszatérjenek az erődbe, de az erőd megközelítése közben a készleteket szállító hajó is elsüllyedt. Pizarro kimentette a legénységet és földije, Balboa tanácsára (aki 1501-es útján már hajózott errefelé) nem San Sebastiánba mentek, hanem egy közeli területre, ahol az éhező hódítók elfoglaltak és kiraboltak egy indián falut és aranyat is találtak. A sikeren felbuzdulva úgy döntöttek, hogy maradnak és megválasztották vezetőjüknek Balboát, Encisót pedig leváltották. 

 

(Vasco Núñez de Balboa emlékműve, Panama City, Panama, forrás: Wikipédia)

Valahol a Darién-öböl Ny-i részén (valószínűleg már a mai Panama területén, a kirabolt indián falu közelében) 1511-ben megalapították a Santa Maria la Antigua del Darién elnevezésű települést, amely azután a második város, 1513-ban pedig Amerikában (Santo-Domingo és Puerto Rico után) a harmadik, magán a kontinensen az első püspökség lett az Újvilágban. (A város gyakorlatilag eltűnt a történelem és földtörténet viharaiban, így a történészek, régészek mai is keresik a pontos helyét.) A terület azonban nem Új-Andalúziához, hanem az azzal egyidőben, 1508-ban alapított Arany Kasztília területhez (gyakorlatilag a mai panamai partvidék) tartozott, amelynek kijelölt kormányzója Diego Nicueza (?-1511) volt. (Ezt egyébként Balboáék is tudták, hiszen erre való hivatkozással, vagyis hogy ez már nem Új-Andalúzia, tudták Ecisót leváltását megindokolni.)

Nicueza kormányzó 1510-ben megalapította a Nombre de Dios nevű települést (amely még ma is létező város Panamában és az első város volt a kontinensen), de relatíve nagy létszámú csapatát a rabszolgavadászat során éhínség és betegségek gyengítették le. Ez azonban nem rettentette vissza attól, hogy bejelentse igényét – miután azt az ő területén szerezték  – a Balboa csapata által összerabolt aranyra. Balboa azonban ismét zseniálisan kezelte a helyzetet, néhányukat az ellentáborból különböző ígéretekkel a maga oldalára állított, majd Nicuezat, a maradék hű embereivel együtt, készletek nélkül, egy ócska hajóba és a partvidék elhagyására kényszerítette. A hajó azután a hivatalos kormányzóval együtt nyomtalanul eltűnt…

Balboa, a korábban a hitelezőktől menekülő potyautas, a most már egyesített csapatokkal a partvidék nem hivatalos spanyol ura és parancsolója lett. 300 katona és matróz állt a rendelkezésére, akiknek jelentős része beteg volt. Ismét jó taktikával, a helyi törzsek torzsalkodásait kihasználva szövetségeket kötött (amit egyébként az egész újvilági hódítás során előszeretettel alkalmaztak az európai hódítók), ellenállás esetén pedig új szövetségeseivel együtt harcolt és fosztogatott, illetve munkára kényszerítette az indiánokat, valamint aranyat követelt a szövetségek megkötéséhez.

A legenda szerint 1513-ban az egyik szövetséges aranybegyűjtő út során, egy később megkeresztelkedett Comagré nevezetű indián főnök fia – megdöbbenve figyelve a spanyolok veszekedését az osztozkodáson – fakadt ki dühösen és árulta el, hogy  a földszoros túloldalán létezik egy „másik tenger”, amelynek folyótorkolataiban sok arany található, de a területet harcias indián törzsek lakják.

A partvidék meghódításához erős hadsereg kell, így Balboa Hispaniolára küldött egy hajót további embereket toborozni és királyi engedélyért folyamodott a friss és kecsegtető hírekkel a további felfedezéshez. A sors tragikus fintora, hogy egyes vélekedések szerint ez volt az a hajó, amelyik a Yucatán-félsziget (Mexikó) partjának közelében hajótörést szenvedett és az iszonyú szenvedések utáni tíz szerencsésen partot érő túlélő többségét a maja indiánok legyilkolták és csak ketten maradtak életben. Ezek egyike (Gerónimo de Aguilar ferences szerzetes) majd nagyon fontos maja tolmácsként szolgál 1519-ben, Hernando Cortés (1485-1547) hírhedt azték/mexikói hódításainál, a másik (Gonzalo Guerrero) pedig spanyolságát megtagadva, nagy valószínűséggel, az első mesztic gyermekek édesapja lett az amerikai kontinensen, akit már hős majaként, a spanyolok lőttek le, egy csatában, 1536-ban a mai Honduras területén …

Miután Hispanioláról egyre megbízhatóbb hírek érkeztek arról, hogy felelősségre akarják vonni a volt kormányzóval való bánásmódért, Balboa elhatározta, hogy nem vár tovább az erősítésre, királyi engedély nélkül, illetve a rendelkezésre álló gyenge és kis létszámú csapattal indult az újabb hódításra. Nagy valószínűséggel tudhatta, hogy az a „másik tenger” csak az lehet, amit Kolumbusz is olyan nagyon keresett, így hát mielőbb magának akarta a felfedezés dicsőségét. (Hibát hibára halmozott, mondhatnánk, de nem először fordulna elő, hogy egy esetleges anyagi, vagy erkölcsi sikert hozó, amúgy engedély nélküli expedíció esetén a spanyol korona nagyon kegyes tudna lenni…)

1513. szeptember 1-én a 190 spanyolból, több mint 300 (más források szerint 800) teherhordóból és egy falka kutyából álló spanyol expedíció, Balboa és Pizarro vezetésével hajóra szállt és elindult a nagy útra. Kb. 160 km-t hajóztak az Karib-tenger partvidéke mellett, majd teljesen véletlenül kikötöttek a Panamai-földszoros legkeskenyebb részén. A spanyolok felét hátrahagyták a hajó őrzésére, a többiek pedig behatoltak a szárazföldre. Háromnapi járás után egy indián falura bukkantak, ahol vezetőket fogadtak.

Iszonyatos szenvedések árán, a trópusi időjárásban, mérges kígyók, moszkitók és ellenséges indiánok támadásai közepette karddal és baltával törtek utat a dzsungelben. Egyre többen sérültek és betegedtek meg, de számos őslakó is csatlakozott hozzájuk. Az ellenséges indiánokat viszont kíméletlenül lekaszabolták, egész falvakat irtottak ki. A láz, a háborús- és dzsungelsérülések miatt egyre nehezebben meneteltek, többen visszamaradtak egy-egy indián faluban ápolni magukat, míg végül a csapat maradványai – a vezér folyamatos buzdításai közepette – lassan elhagyta a dzsungelt és kiértek egy fennsíkra. A fennsíkon még egy rövid, de szörnyűséges csatában visszavertek egy újabb indián támadást, amit a harci kutyák indián foglyokon elkövetett vérfürdője zárt le. Az indiánok révén azonban este Balboa már tudta, hogy a hegygerinc tetejéről már látni lehet majd a "másik tengert".

Másnap reggel a még járóképes hatvanhét ember megindult Balboa vezetésével a hegygerincen, ahol a csúcs közelében – saját kívánságára, Nagy Sándor trójai partra lépéséhez hasonlóan, a felfedezés/hódítás dicsőségét kisajátítva – már egyedül mászta meg a hegygerincet, ahonnan 1513.szeptember 25-én, az amerikai kontinens felől első európai emberként ő és kutyája, megpillantották a Panamai-öblöt és a végtelen Déli-tengert. A köztük lévő ferences barát (Andrés de Vera) vezetésével Te Deumot mondtak, keresztet állítottak, hogy megjelöljék a helyet, ahol először látták meg az óceánt. Balboa beszédet mondott és az írnokkal írásban rögzíttette a felfedező személyét és és a felfedezés tényét és körülményeit.

Három csoportban, két napig keresték az utat az óceán felé, hogy azután egy 110 (más források szerint 80) km-es kínszenvedésekkel teli út végén, elérjenek egy öblöt, amit Szent Mihály öbölnek neveztek el. Az első spanyolt, aki még az útkeresés során elérte az óceánt és még egy rövid vízitúrát is tett egy kenuban, Alonso Martinnak hívták, aki ennek tényét szintén írásban rögzíttette az írnokkal...Másnap 1513. szeptember 29-én (Szent Mihály napján) Balboa huszonkét társa kíséretében megvárta a dagályt, majd egyik kezében egy karddal, a másikban egy kasztíliai zászlóval és egy már előre elkészített szöveggel – kardjával a vizet csapkodva és zászlót lengetve – a spanyol korona nevében birtokba vette a partvidéket és az általa Déli-tengernek elnevezett óceánt (azért déli, mert déli irányban haladtak a szárazföldön az öbölig).

 

(Ismeretlen alkotó: Vasco Núñez de Balboa birtokba veszi a Déli-tengert (XIX. század), forrás: Wikipédia)

 „Nem lép be rögtön a habokba, hanem mint uruk és parancsolójuk, egy fa árnyékában nyugodtan megvárja, amíg a dagály a lába alá küld egy hullámot, hogy hízelgő kutya módjára, körülhízelegje a lábát. Csak aztán áll fel, pajzsát hátára kötve, úgy ragyog a napban, mint valami tükör, kezébe ragadja a kardot és a zászlót, amelyen Isten anyjának a képe van kiszőve és belép a vízbe. Csak amikor a hullámok egészen a csípőjéig érnek és teljesen elmerül ebben a roppant idegen vízben, lengeti  Nuñez de Balboa mostanig lázadó és kalandor, de ettől a pillanattól kezdve urának leghűbb és legdiadalmasabb szolgája a zászlót négy irányba és fennhangon kiáltja: < Éljen a felséges Ferdinánd és Johanna, Kasztília, León és Aragónia uralkodó párja, akinek nevében és javára én valóságos értelemben birtokba veszem mind e tengereket, földeket, partokat, kikötőket, szigeteket. Esküszöm, ha más fejedelem vagy kapitány, keresztény vagy pogány bármilyen vallású vagy állású ember jogot formálnak ezekre a területekre, meg fogom védelmezni Kasztília királyának a nevében, kinek tulajdonát képezik, most és mindörökké, míg a világ fennáll az utolsó ítélet órájáig ! >" (Stefan Zweig: A nagy pillanat, Béta Irodalmi Rt.)

A birtokbavételt a parton a jegyző latinul is elismételte, írásban is rögzítette és a katonák is kórusba erősítették meg, majd sortüzet adtak le, illetve kardjaikkal kereszteket karcoltak a part menti fák törzseibe.

A csapat november elejéig maradt a partszakaszon, viszonylag sok aranyat és igazgyöngyöt gyűjtöttek be, újabb őslakosokat igáztak le, fosztottak ki. Nagy valószínűséggel aranygyűjtő útjuk során itt hallottak először egy aranyban is gazdag és erős országról, Biruról (Peru), amiről megpróbáltak minél több információt szerezni az indiánoktól, így többek között a lámáról is itt hallott először európai ember.

További arany és gyöngyök reményében – az őslakosok időjárásra való figyelmeztetése ellenére – elhatározták, hogy az öbölben fekvő közeli szigeteket is bejárják. A legenda szerint nyolc tutajon, néhány indián segítségével útnak is indultak, amikor egy nagy vihar csapott le rájuk. Csak az indiánok áldozatkészségének köszönhető, hogy életben maradtak, mert azok a hullámokba ugrottak és villámgyorsan összekötözték a csónakokat, amelyek így nem borultak fel. Csak egy közeli zátony sziklaszirtjéig jutottak, ahol viszont a dagály veszélyeztette őket és a páncélos katonák állig a vízben állva várták, hogy meddig emelkedik majd a víz, de ezt is megúszták...

Az esős és viharos évszakra való tekintettel elhatározták, hogy visszaindulnak. November 3-án más útvonalat választottak a Karib-tenger irányába, hogy még nagyobb területet igázhassanak le és még több aranyat gyűjthessenek. Végül 1514. január 19-én sok-sok indián élete árán, betegen, de nagy zsákmánnyal érkeztek vissza Santa Maria la Antiguába de Dariénbe. (A legenda szerint Magát Balboát is függőágyon kellett a hajóra vinni.)

Balboa villámgyorsan követet küldött a spanyol királyi udvarba, tudósított a nagy felfedezésről és fajsúlyként mellékelte a királyi ötödöt, illetve engedélyt kért a további hódításra, valamint a térségben hatalma legalizálására. A zsákmány maradékát is szétosztották és mindenki jelentős kapott. Francisco López de Gómara (1511–1566) spanyol krónikás, aki sosem járt az  Újvilágban, de egy ideig Hernando Cortés házi káplánjaként szolgált,  1552-ban megjelentett két kötetes Historia general de las Indias y todo lo acaescido en ellas dende que se ganaron hasta agora y La conquista de Mexico, y de la Nueva España (Indiák általános története) című művében megemlíti, hogy Leoncillo, Balboa kutyája, is megkapta a részesedését és többet kapott, mint egy muskétás...

(Gómara művét még a kortársak, sőt a szemtanúk is elfogultnak, néhol fikciónak minősítették, de ennek ellenére az utókor sokat hivatkozott rá. Ezért írta meg Cortés volt mexikói harcostársa Bernal Díaz del Castillo (1492–1585) is 1558-ban a Historia verdadera de la conquista de la Nueva España (Új-Spanyolország meghódításának igaz története) című művét, külön hangsúlyt helyezve az "igaz" szóra és amely ugyan harminc évvel az események után került megírásra, de talán a leghitelesebb krónika Tenochlitlán meghódításáról. A konkvisztádor könyve azonban csak 1632-ben jelent meg és szintén meglehetősen lojális Cortés megítélését illetően. Ennek a könyvnek egy rövidített változata magyarul is megjelent, igaz, utoljára 1878-ban. Egyébként Gómara I/V. Károly spanyol királyhoz 1552-ben írott egyik levelében található az az európaiak számára igaz és legendás mondat, amelyet sokan és sokszor idéztek az Újvilággal kapcsolatban: "...az Indiák felfedezése a legnagyobb dolog a világ teremtése óta, leszámítva a teremtő testté válását és halálát..." Kár, hogy Jézus Krisztust végül is keresztre feszítették, az Újvilágot pedig megsemmisítették és kifosztották, bár az is igaz, hogy kereszthalál nélkül nincs feltámadás...)

A potenciális hódítás engedélyére szóló új hír, az arany és az igazgyöngyök reménye óriási feltűnést okoztak az udvarban, de Balboat ez még nem menthette volna meg. Pedro Arias de Ávilát (1440-1530) nevezték ki hivatalos kormányzónak és előírták Balboa korábbi tevékenységének kivizsgálását. (Ávila – Ojedához hasonlóan – a legkegyetlenebb konkvisztádorok egyike volt, aki egyébként nem csak az őslakosokkal, hanem saját embereivel is rendkívül gonoszan bánt. 1519-ben ő alapította az első európai Csendes-óceán parti települést, a mai helyétől akkoriban még valamelyest távolabb fekvő Panama várost. Neve sok helyen Padarias Dávilaként ismert. Bartolomé de las Casas fentebb említett művében nevén nevezi és részletesen ismerteti a konkvisztádor vezetésével elkövetett szörnyűséges tetteket.)

Az új felfedezés reményének híre az udvarban ezzel együtt is jelentősen megváltoztatta a Kolumbusz első felfedezését követő sikertelenségek okozta csökkenő lelkesedést az Újvilág iránt. Az arannyal kecsegtető új hódítás és a "másik tenger" felfedezésének lehetősége majd tízezer nemest indítottak arra, hogy ellenszolgáltatás nélkül, önként jöjjenek az Újvilágba. Az 1514 júniusában 17 hajón partraszálló új kormányzó és 1500 szerencsés kiválasztott azután megdöbbenve tapasztalta, hogy Santa Maria la Antigua del Darién igazából csak egy bódéváros a mocsarak, illetve az őserdő ölében és Balboa is csak egy ápolatlan, viseltes ruházatú, nagy hangú szájaló. Így a jól öltözött, frissen érkezőkre hamarosan az éhezés, a nélkülözés és betegségek vártak. Ez a partvidék akkor is és később is rengeteg áldozatot szedett kíméletlen klímájával, de a gazdagság ígérete mindig is nagy kísértés maradt...

Az új kormányzó, miután embereit nem tudta rábírni, hogy gondoskodjanak magukról, csapatokat alakíttatott és szétküldte azokat élelemért, aranyért és rabszolgákért. A háború iszonyú vérengzéssel járt és végleg a fehérek ellen fordította még az eredetileg békés indiánokat is, akik olykor kisebb győzelmeket is arattak. A végeredmény azonban ezen a környéken is az lett ami Kolumbusz Hispanioláján, Kubában, vagy Jamaicában; vagyis az arany és az igazgyöngyök utáni vágy néhány tíz év alatt a Panama földszoros és a környező vidékek őslakosságát teljesen kiirtotta a Darién-öböltöl egészen a mai Nicaraguáig, partvidéken és szárazföldön egyaránt.

Ávila érkezése után rendkívül kétszínűen bánt Balboával: az önjelölt kormányzói tisztéből leváltotta ugyan, de a királyi parancs szerinti hivatalos vizsgálatot nem merte elindítani a gazdag felfedezésből éppen visszatért, így rendkívül nagy tekintélyű konkvisztádor ellen, már csak azért sem, mert Balboa sikeresen teljesítette azt a küldetést, amire az új kormányzó megbízatása eredetileg szólt. Sőt, látszólag mindenben támogatta (még a leánya kezét is odaígérte), miközben folyamatosan kereste a lehetőséget, hogy bíróság elé állíthassa és felelősségre vonhassa.

Így Balboa csapatot kapott és nekikezdett egy hajóépítő műhely felállításának a Csendes-óceán partján, a Panama-öbölben, amihez hatalmas munkával utat vágatott az indiánokkal az őserdőben. Egyes vélekedések szerint legalább hússzor járta meg az utat a két óceán között a földszoroson. A műhelyt a mai La Palma (Panama) város közelében állították fel, ahová két hajót szétszedett állapotban gyalogosan vitetett át a földszoroson, majd állíttatott össze az indiánokkal. A hajókat azonban a szállítás és a trópusi klíma annyira tönkretette, hogy a környező erdőkből származó fákból újakat kellett építtetnie. Két hajót sikerült összerakni, amelyekkel több próbautat is tettek és újabb szigeteket fedeztek fel, 1516-ban így felfedezték fel az igazgyöngyben igen gazdag Pearl-szigeteket (Göngy-sziget).

Még több hajót akartak építeni, hogy újabb és nagyobb felfedező expedíciókat is indíthassanak (nyilván Peru lett volna a végső cél), de ezt már nem sikerült megvalósítania. 1515 júliusában ugyan megkapta a hivatalos királyi elismerést és az "Adelantado del Mar del Sur y Gobernador de Panamá y Coiba" címeket, de ezt már az addig igen óvatos és a sikerekre rendkívül féltékeny Ávila nem bírt elviselni és akcióba lépett. Egy üzenettel Santa Maria de la Antiguába csalta Balboát, ott a régi sorstárssal, baráttal és földivel, Fransisco Pizarroval elfogattatta. Bilincsbe verve állították a kormányzó bírósága elé, ahol azzal vádolták, hogy saját kockázatára expedíciót tervezett, saját tartományt készült alapítani, túl sok katonát tartott, illetve fejére olvasták a régi vádakat (felségárulás és Nicueza meggyilkolása) is. A legtöbb történetíró ezeket a vádakat koholtnak gondolja, de ezek nagyon is megalapozottnak látszanak. A tárgyalás néhány nap alatt lezárult és három társával együtt 1519.január 19-én Acla városában fejezték le, nyughelye ismeretlen.

 

File:Execution of Balboa.jpg

(Ober, Frederick A.: Vasco Núñez de Balboa kivégzése (1906), forrás: Wikipédia)

Vasco Núñez de Balboa neve mindörökre beíródott a földrajzi felfedezések történetébe. A Panamai-földszoros és a Csendes-óceán felfedezése rendkívüli jelentőségű volt, mert rövid idővel Kolumbusz után újabb kapu nyílt a világban, és mert ő volt a híd Kolumbusz és Magellán között. A Panamai-földszoros pedig azóta is a világ egyik legfontosabb stratégiai útvonala. Az volt a spanyol-amerikai gyarmatosítás időszakában és az maradt ma is a Panama-csatorna működésével.

Személye óriási publicitást kapott, de valódi információt nagyon keveset tudunk róla. Az ismeretek többsége legenda. Egyesek vérengző gazembernek látják, mások szerint a konkvisztádorok jobbik fajtájából való. Az biztos, hogy – a többi „nagy” konkvisztádorhoz hasonlóan – irtóztatóan kemény ember volt, aki egészen elképesztően tudta irányítani és befolyásolni a környezetét. A vele békét kötő indiánokkal állítólag barátságos volt, de az ellenségeivel szemben bizonyosan kíméletlen. Peru felfedezésének dicsőségét majd Francisco Pizarro aratta le, de nyilvánvalóan ez volt az ő célja is.

A Csendes-óceáni hódítás részleteit Gonzalo Fernández de Oviedo y Valdés (1478 – 1557), spanyol történetíró örökítette meg, aki 1514-ben az 1500 nemes társaságában érkezett Santa Maria la Antiguába de Dariénbe és személyesen beszélhetett a hódítóval és társaival. A krónikaíró több természetrajzi és néprajzi leírást írt az Újvilágról, amelyekben hírhedten és a kortársai közül is kiemelkedően nem tartotta emberi lénynek az indiánokat. Ennek indokát többek között abban találta meg, hogy az újvilági ételek (pl.: manióka, krumpli, édesburgonya) nem táplálóak és amely ételek fogyasztása megváltoztatja az embereket, azok testnedveit és tulajdonságait. (Legismertebb művei a La Natural hystoria de las Indias (Indiák természetrajza, 1526) és a La Historia general de las Indias (Indiák története, 1535).)

A Darién-öböl vidékét nem ő fedezte fel először (többek között Kolumbusz is járt az öbölben), de az elődei (főként Ojeda és Nicueza) és követői (főként Ávila) rettenetes vérengzéseket követtek el, amitől olykor ő sem állt távol, így a térség tragédiájához bizonyosan sok köze van. Már csak azért is, mert a Panamai-földszoros szárazföldi részének és a Csendes-óceán partvidékének véres hódítását már ő kezdte meg. Arról nemis szólva, hogy felfedezése és Kolumbuszhoz hasonló arany ígéretei új lendületet adtak a spanyol hódításnak és kaput nyitottak az Inka birodalom leigázásához. Ezzel együtt a mai Panama területén a hódítás időszakában élt – becslések szerint összesen 250.000 fő – gaymi, chocó indiánokat kiirtották, vagy a hódítás okozta ragályos betegségekben hunytak el. A mai Panama karib-tengeri partjainál lévő szigeteken élő cuna indiánok a XVII. században, szintén a spanyolok elől menekültek el, Kolumbia atlanti-óceáni partvidékeiről (erről bővebben majd lásd Panama történelme fejezetet).

Hol volt már a Kolumbusznál tapasztalható küldetéstudat a felfedezés iránt; Balboát is már csak az arany érdekelte. A kutyájáról (Leoncillo), pedig az a hír járta, hogy ha ráuszították a bennszülöttekre, a pofájával megfogta a karját, s ha az indián nem állt ellen, akkor Balboa elé vezette, ha ellenállt, azonnal széttépte…

Pietro Martire d’Anghiera (1457–1526) olasz származású spanyol történetíró, aki a spanyol udvarban 1492-től több fontos beosztásokban szolgált, 1530-ban megjelent De Orbe Novo (Az Újvilágról) című művében leírja, hogy Balboa egy faluban a nőnek öltözött és szodómiában vétkes férfiakra ráküldte a harci kutyáit.

File:Balboamurder.jpg

(Ismeretlen művész metszete: Balboa harci kutyákat uszít a homoszexuális panamai indiánora (1594), forrás: Wikipédia)

A harci kutyák szerepe pedig külön is lehangoló és tragikus fejezete az Újvilág európai  leigázásának. Nem egy krónikás nem győzi hangsúlyozni, hogy az őslakosok jobban féltek a kutyáktól, mint a lőfegyverektől és nem ok nélkül. A hódítás során több helyen, így pl. Kolumbusznál is tudunk a kutyák alkalmazásáról, de ennek legemblematikusabb figurája Balboa és az ő Leoncilloja volt (a kutyával egyébként egy indián mérgezett nyíl végzett).

Balboa emlékét azonban a mai panamaiak is megőrizték, többek között a pénzüket is így hívják, bár erről majd inkább szintén a Panama történetéről szóló részben.

 

A sorozat további részei:

Bevezető

1. Kolumbusz Kristóf (1451-1506), a nagy felfedező, kaput nyitott az Újvilágba

3. Ma 100 éve adták át a PANAMA-CSATORNÁT - a csatorna tervezésének és építésének története - I. rész: Az előzmények (őskor-1855)

1. Kolumbusz Kristóf (1451-1506), a nagy felfedező, aki kaput nyitott az Újvilágba

2013.09.23. 14:16 ghegedu

A viharos életet élő, iskolázatlan, de sokat olvasó és tanulatlansága ellenére is elsősorban latinul, de (kasztíliai) spanyolul, valamint portugálul is kiválóan beszélő és író genovai takács fia monomániásan és élete vége felé egyre inkább az „isteni kiválasztott” vallási meggyőződésével ragaszkodott ahhoz az ígéretéhez, amit a Kasztíliai-Aragoniai királyi párnak tett (Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd, róluk majd később), vagyis, hogy az európai kontinenstől nyugati irányban, vízi úton is eléri Kína, India és a Fűszer-szigetek (Indonézia) mesés partjait. A nagy felfedező négy amerikai útja során leginkább a Karibi térség szigeteit fedezte fel, de elsőként, 1492.október 12-én – a Kanári-szigetektől (Gomera) számított 41 napos út után – valószínűleg a mai Bahamák Samana, vagy Guanahaní szigeténél kötött ki. Magán a kontinensen összesen két alkalommal járt (a harmadik útján 1498-ban az Orinoco folyó (Venezuela) torkolata környékén, a negyedik útján pedig – Balboát megelőzve 1502-ben a panamai földszorosnál, illetve Nicaraguában és Hondurasnál (ahol az első maja indiánokkal is találkozott), miközben egyre kétségbeesettebben és elhagyottabban kereste az átjárót a kontinensen, vagy legalábbis valamennyi aranyat…

File:Christopher Columbus.PNG

(Sebastiano del Piombo (1485–1547): Kolumbusz Kristóf (1519), forrás: Wikipédia)

Az első út és a hét bemutatónak szánt indián – a Santa Maria váratlan és rejtélyes elvesztése ellenére – nagy sikert aratott 1493-ban a királyi udvarban. Bár arany nem volt sok és fűszert sem nagyon találtak, de további nagy mennyiséget ígértek. Sikertelenek voltak ugyanakkor az első településalapítási kísérletek.

Az 1492.december 5-én felfedezett Hispaniola (ma a Dominikai- és Haiti Köztársaság) szigetén alapított La Navidad (1492, a mai Haiti ÉK-i részén) aranyat követelő telepeseit, akiket még az első út során hagytak a szigeten, az őslakos arawak indiánok lemészárolták, a helyőrséget felgyújtották, lerombolták. Isabela (1494, a mai Dominikai Köztársaság ÉNy-i részén) Kolumbusz testvérének, Diego Colónnak (1466-1515) parancsnoksága alatt pedig a mocsár vidék miatt túlságosan egészségtelennek bizonyult, illetve 1495-ben egy hatalmas hurrikán is pusztított a térségben.

Isabela emléke, annak ellenére, hogy valójában az első igazi európai telep volt az Újvilágban, a kontinens történelmének egyik leghírhedtebb helyeként maradt fenn az utókor számára. 1494-ben, Kolumbusz második útján, az arany reményében nagyszámú léhűtő érkezik Hispaniolára. Részben az éppen a környező szigeteket felfedező Kolumbusz távollétében, de azután közreműködésével is – megfelelő mennyiségű arany beszedésének reményében – dokumentáltan elkezdődtek az őslakosokkal szembeni brutalitások, büntető expedíciók amelyeknek azonban már (La Navidaddal szemben) európai tanúi is voltak (erről lásd majd Bartolomé de las Casas műveit és tevékenységét) és amely embertelenségek azután – sajnálatos módon – az egész kontinens (és a világ) európai gyarmatosításának történelmét jellemzték (gyakorlatilag napjainkig).

Kolumbusz arany és fűszer ígéretei valóban nem teljesültek, a telepesek európai áruk importjára szorultak, így végső kétségbeesésében 1495-ben pontos kalkulációval megtámogatva felajánlotta, hogy amíg nem találják a mesés kincseket és fűszereket, addig indiánokat hoz Európába rabszolgának (genovai és portugál hajósként számtalan rabszolgával és rabszolga-kereskedővel találkozhatott a különböző kikötőkben). Ezt a királyi udvar szerencsére elutasította, az indián rabszolgákat 1500-ban visszaküldték, de már 1495-ben királyi levélben tiltották meg az amerikai őslakosok rabszolga-kereskedelmét (1500-ban pedig a kasztíliai korona nevében az őslakosokat egyenjogú alattvalóknak nyilvánították, de ez természetesen nem javított a sorsukon).

1496-ban (egy új aranylelőhely közelében) Kolumbusz testvére, a korábban térképész Bartolomé Colón (1461-1514) alapította meg Santo Domingo (alapításkori nevén: Nueva Isabela) városát (a várost 1502-ben egy hurrikán részben lerombolta, így ennek közelében van manapság – a sziget D-i részén – a Dominikai Köztársaság azonos nevű fővárosa), amely azután kisebb megszakításokkal hosszú ideig a spanyol-amerikai gyarmatok egyik legfontosabb közigazgatási, logisztikai és sajnálatos módon rabszolga-kereskedelmi központja, illetve számos fontos felfedező expedíció kiinduló pontja lett.

(Az egykori paradicsomból azonban pokol lett; a civilizáció történelmének egyik legszomorúbb momentuma, hogy a legendás spanyol gyarmatbirodalom ékköve azon a szigeten található, amelyen ma a világ egyik legszegényebb és legnyomorúságosabb sorsú országa, a Haiti Köztársaság fekszik, illetve küzd az életben maradásért.  Haiti múltja, jelene és jövője a kolonializáció és globalizáció történetének legsötétebb oldalaira kívánkozik, miután az elmúlt ötszáz évben modell értékűen benne van mindaz, amit a – jelen esetben spanyol, francia és amerikai – „fehér ember” az emberiség ellenes bűntettek kategóriájában elkövethetett, elkövet és el is fog még követni.)

A meggazdagodni vágyó telepesek elégedetlenek, a város kormányzója, Bartelomé Colón és testvére Diego nem tudták a helyzetet kezelni, így a harmadik útján 1498-ban ismételten Hispaniolára érkező és egyre romló kedélyű Kolumbusz 1499-ben kénytelen engedélyezni a dolgozni nem akaró kalandorok követelését és jóváhagyta az őslakosok kényszermunka alkalmazását. A hírhedt repartimiento (indiánok kiutalása a királyi földet csak használatba kapó telepesek számára) és ennek továbbfejlesztett változata az encomienda (elvileg a kiutalt indiánokra vonatkozó civilizációs követelmények teljesítésének kötelezettsége) rendszer azután hosszú évszázadokra meghatározta az amerikai őslakosok életkörülményeit. 1503-ban a rendszert királyi rendelet is jóváhagyta, és hiába született újabb rendelet 1509-ben arról, hogy az indiánok nem kötelesek életük végéig ebben a rendszerben dolgozni, a fehér gyarmatosítók még hosszú évszázadokig azt csinálták az őslakosokkal, amit akartak. Az encomienda- és a mindent központosító adó- és vámrendszer azonban nem csak az őslakosokat sújtotta, hanem gyakorlatilag megakadályozza a spanyol polgári fejlődés kibontakozását, amivel Spanyolország gazdasági fejlődését is több évszázados zsákutcába vitte.

Gustav Adolf Closs - Die Schiffe des Columbus - 1892.jpg

(Gustav Adolf Closs (1864-1938): Kolumbusz hajói (1892), forrás: Wikipédia)

Az encomienda kezdetben nem örökölhető, a gyarmatosítók brutalitását pedig semmi sem korlátozta és nagy valószínűséggel a későbbi elvileg jó szándékú királyi próbálkozásokat a helyzet rendezésére (lásd pl.: 1512. burgosi törvények az indiánok életkörülményeinek javításáról)  is inkább a potenciális adófizetők létszámának rohamos csökkenése indokolta, de nem érte el a célját. Az őslakosok száma a brutális bánásmód, a háborúk, a betegségek, az öngyilkosságok és az életkedv múlásával a szaporodási ösztön szinte teljes passzivitása miatt rohamosan csökkent. Hispaniolán, Kubában, Jamaicán, a Panama földszoroson és számos más Karibi szigeten az őslakosok néhány tíz év alatt gyakorlatilag kihaltak (sok esetben azért, mert az elhunytak pótlására embervadász rabszolga-kereskedők rabolták végig az arannyal nem rendelkező, amúgy érintetlen szigeteket, partvidéket).

A gyarmaton a helyzet azonban így sem javult, tovább folyt a telepesek intrikája, vádaskodása, nyílt lázadása és az indiánokkal szembeni brutalitás. Kolumbusz a keserves próbálkozások ellenére sem lelte meg az átjárót a kontinensen Ázsia felé, így a spanyol korona hite végképp megingott a nagy felfedezőben. Az 1492-ben vele kötött szerződés ellenére engedélyezték más felfedezők utazását az Újvilágba, őt magát kormányzói tisztéből is leváltották, vagyonát lefoglalták, és 1500-ban (testvéreivel együtt) fogolyként, bilincsben tért vissza Spanyolországba.

Nagy nehezen tisztázta magát és már betegen (ízületi bántalmak kínozzák), második – házasságon kívül született – fia, Fernando Colón (1488-1539) társaságában 1502-ben elindul negyedik útjára (de az előírások szerint Santo Domingoban nem köthet ki). Az Orinoco-öbölben már megelőzték (erről lásd később: Amerigo Vespucci), de eljutott Panamába, ahol Balboához hasonlóan az őslakosoktól ő is hallott a közeli „másik tengerről”, de a tervezett telepet az indiánok ellenségessége és az időjárási viszonyok miatt nem sikerül megalapítani (ráadásul a túszként tartott ötven indián váratlanul öngyilkos lett…).

Súlyos egészségi- és lelki állapotban nagy nehézségek után ért haza 1504-ben. 1506-ban, Valladolidban hunyt el, de élete végéig monomániásan meg volt győződve arról, hogy Kína kapuját övező szigetvilágot fedezte fel és beadványok, kérvények tömegével harcolt gyermekei, így Fernandón kívül elsőszülött Diego Colón (1480-1526) örökségéért, valamint saját jogos jussáért. A közhiedelemmel ellentétben nem nagy szegénységben halt meg, mert kérelmeire végülis rendes életjáradékot kapott az udvartól, de ennek mértéke messze alulmúlta az eredi szerződésben szereplő jogos igényeit (az újonnan felfedezett földek jövedelmének egy tizede, az új földekkel folytatott kereskedelem jövedelmének egy nyolcada). Diego fia később hosszas pereskedés után 1509 és 1511 között visszakapta apjától örökölhető címei közül  („Indiák admirálisa”, „Indiák alkirálya”, „Indiák kormányzója”) az egyiket és 1518-ig valóban Santo Domingo amúgy elég rossz hírű kormányzója lett, de ennél többet ő sem ért el (és a rossz nyelvek szerint ez a részsiker is inkább szerencsés házasságának és előkelő feleségének volt köszönhető). A spanyol királyok gyakorlatilag kisemmizték a nagy felfedezőt és a Kolumbusz örököseket (igaz a nagy felfedező ígéreteivel folyamatosan megtévesztette az uralkodókat).

File:Diego Colon.jpg

(Ismeretlen alkotó: Diego Colón, XVI. század, forrás: Wikipédia)

Életéhez hasonlóan halálában sem lelt nyugodalma. Koporsóját 1509-ben Valladolidból átvitték Sevillába, ahonnan 1537 körül, kívánsága szerint, – fia, Diego hamvaival együtt – a menye titokban szállíttatta át az Újvilágba (Santo Domingo). Hispaniola szigete a franciák birtokába került, így a maradványokat 1795-ben Havannában (Kuba) helyezték végső nyugalomba. 1898-ben Spanyolország Kubát is elveszítette, így a koporsó 1899-ben ismét Sevillába került. (1877-ben a Santo Domingo-i székesegyház átalakításakor rábukkantak egy ólomládára, amelyen „Az előkelő és felvilágosult nemes, Don Cristobal Colon” felirat szerepel, így sokan azt feltételezik, hogy Sevillaban valójában Diego fia földi maradványai nyugszanak.) A sevillai (valamint Diego testvére és Fernando fia) sírját a 2000-es évek elején megnyitották, de az azonosításhoz szükséges DNS vizsgálathoz nem sikerült megfelelő mintát venni a gyakorlatilag teljesen elporladt maradványokból.

Egész életében rengeteget írt, de az írások jelentős része a történelem viharában, vagy az elhúzódó örökösödési per során meghamisításra került, vagy elveszett. Hajónaplóit, leveleit, beadványait és egyes egyéb személyes dokumentumait Bartolomé de las Casas felhasználta az 1559-ben befejezett nagyívű és rendkívül fontos kordokumentumnak tekinthető művében „Az Indiák története” címmel (ebben részletesen csak az első hajóút naplója szerepel kisebb módosításokkal), míg törvénytelen fia által összeállított életrajza 1571-ben jelent meg olasz nyelven, de sokan kétségbe vonják, hogy valóban az amúgy elismerten jelentős műveltségű könyvgyűjtő, Fernando saját alkotása lenne.

Hernando Colón.jpg

(Ismeretlen alkotó: Fernando Colón, XVI. század, forrás: Wikipédia)

Egyik legkülönösebb irománya az 1501-ben keletkezett és a katolikus királyoknak címzett „Próféciák (Jövendölések) könyve”, amely bibliai idézetekkel tűzdelt apokaliptikus vízió a közeli világvégéről és Jeruzsálem visszahódításáról. A mű nagyjából pontos képet adhat Kolumbusz akkori lelki állapotáról és egyre elhatalmasodó vallási révületéről. Valóban világvégét vizionált és ehhez azt ajánlotta, hogyha megkapja jogos jövedelmeit, úgy abból visszafoglalja a töröktől Jeruzsálemet és másodszor is felépíti Salamon templomát.

A dokumentumok ellenére, illetve azok hiányában, vagy kétségessége miatt élete, személyisége és munkássága tele van csodákkal, misztikus rejtélyekkel és legendákkal, amelyekről a történészek és önjelölt kutatók késhegyre menő vitákat vívtak és vívnak napjainkig.

Legendák:

* J.Szvet szerint az évszázadok során tizennégy itáliai város és tizenkét nemzet kutatói próbálták magukénak  bizonyítani a származását (többek között Fernando fia is – előkelőbb felmenők reményében – az olasz Piacenza városára esküszik). Genova városa a XIX. században közzétette a személyével kapcsolatos és fellelhető dokumentumokat, de ezek jelentős része csak közjegyzői okirat (a dokumentumok egy másik része a Napóleoni háborúk során tábortűzként elégett, vagy a piacon végezte...)

* Egyes feltevések szerint a portugál partoknál 1476-ban bekövetkező hajótörésénél nem a genovai kereskedő hajók legénységének szerencsétlen áldozata, hanem a kalózhajók egyik zsoldosa, aki vagy a múltját akarta tisztára mosni (a kalózok vezetője a barcelonai Colón családhoz tartozott), vagy az akkori spanyol inkvizíció zsidóüldözése miatt a származását próbálta így új személyiséggel elfedni (a DNS vizsgálat arra elegendő mintát nyújtott, hogy a maradványokat kaukázusi- és nem szemita típusúnak azonosította). Szintén az új személyiség ellen szól az a tény, hogyha el akarta volna tüntetni a múltját, akkor nem veszi maga mellé Diego és Bartolomé testvéreit...

* Más feltevések a korabeli helyi előkelő (bankár és hajózó) Colón család tagjaként Barcelonából származónak gondolják. Kristóf nevű családtagnak viszont az akkori barcelonai dokumentumokban nincs nyoma.

 

Rejtélyek és csodák:

- Soha, vagy csak egy-egy helyen utalt genovai származására, 1492 után sosem látogatott a városba és bár igaz, hogy Genovában lakott abban az időben egy Cristopher Colombo, de annak szociális háttere, tanultsága, illetve a korabeli iratok alapján megállapított húsz éves korában elkezdett hajózási gyakorlata kizárja, hogy olyan szintre érjen el, mint a nagy felfedező (Fernando fia kutatott genovai Kolumbusz rokonok után, de nem talált semmit).

- Szintén érthetetlen a neve változatainak sokfélesége: olasz eredetije szerint Cristoforo Colombo, az angolok Columbust mondanak (innen a magyar Kolumbusz), franciául Colombe, de Portugáliában Colom néven működött, míg Spanyolországban előbb a Coloma, majd a Colón nevet használta. Így a szülei a Colombo, míg testvérei és gyermekei a Colón néven ismertek, hogy ebből hogy lett magyarul Kolumbusz; rejtély, hacsak nem egy korai sajtó hiba...

- A szegény hátterű és iskolázatlan genovai takács legény, tengerész és cukor-, utóbb könyvkereskedő, majd hajókapitány és felfedező, a csetepatékban hadvezér (admirális, alkirály és kormányzó) miképpen volt képes:

  * autodidakta módon megtanulni latinul, (kasztíliai) spanyolul és portugálul olvasni, írni, beszélni és tárgyalni (miközben hiteles olasz dokumentum nem maradt utána, jellegzetesen körülményes stílusa mellett írásképe pedig egy sokat tanult, művelt ember kézírása),

  * olyan befolyásos támogatókat szerezni, akik nemcsak meghallgatták, hanem a terveit elfogadták és aktívan eljártak annak megvalósulása érdekében,

  * hajótörött nincstelenként hat mérföldet úszni az életéért, majd beházasodni egy olyan módos portugál madeirai családba, amely családi kapcsolatok révén akár fontos tengerészeti dokumentumokhoz is hozzájuthatott (a hajótörés után bizonyosan nem volt egyedül, hiszen genovai kapcsolatait Lisszabonban is kamatoztatni tudta),

  * felvértezni magát – akár olvasással, élet- és munkatapasztalatból, vagy szóbeli információkból – annyi tudással, önbizalommal és meggyőzőképességgel, hogy azután királyokkal, királyi és egyházi tanácsosokkal és tudósokkal is elfogadható és meggyőző vitapartner legyen,

  * annyi öntudatot és magabiztosságot és merészséget szerezni, amivel királyok elé mert járulni (a portugál és spanyol király mellett testvére, Bartolomé a francia- (1490) és angol (1485) udvarba is ellátogatott a terveivel),

  * évekig állhatatosan kitartani tervei mellett, miközben megélhetése is rendkívül kétséges volt a várakozás egyes időszakaiban (1476-ban még nincstelen hajótöröttként úszva ér partot Portugáliában, még abban az évben rendkívül szerencsés házasságot köt, 1480-ban megszületik első gyermeke, 1484-ben már a portugál király elé járul, majd 1485-ben meghal a felesége, gazdasági háttere meggyengül és Spanyolországba megy, ahol félárva fiával 1492-ig várakozik szinte reménytelenül, miközben 1488-ban megszületik törvénytelen második gyermeke),

  * olyan kiválóan navigálni, iránytani a hajókat, valamint az embereket (a Karibi térség part menti vizei ma is a legveszélyesebb vizek közé tartoznak, ő pedig a Santa Maria és egyes expedíciókon a hajók állapotából következő egyes esetek kivételével egyik amerikai útján sem szenvedett hajótörést, szemben a későbbi idők számtalan spanyol és egyéb nemzet hajókatasztrófájával),

  * megtalálni azt a legjobb hajózási utat, amelyen a legbiztonságosabban és leghamarabb lehetett és ma is lehet eljutni az Újvilágba, miközben Amerika partjai előtt hirtelen elkanyarodott Dny-i irányba és így elkerüli a vad Florida vidéki indiánokat, amely terület meghódítása a későbbiekben is nagy áldozatokat kívánt a konkvisztádoroktól,

  * az ismeretlen őslakókkal kommunikálni, kereskedni (bár görög, afrikai, portugál, olasz hajózó és kereskedő tapasztalata nyilván jelentős segítséget nyújtott ebben, illetve a kommunikációban sokszor azt gondolt bele, amit ő akart hallani, ami egy mániás személynél komoly problémát is jelenthetett volna),

  * elviselni azt a rengeteg lázadást, irigyet és rosszakarót, akik csak keresztbe tettek terve megvalósításában (már első útján 1493-ben a maradék két hajója közül az egyik, a Pinta elszökött és bár utolérték és a szökevények állítása szerint az egész elszakadás csak véletlen műve volt, Kolumbusz – szándékai ellenére – kénytelen volt hazaindulni a Ninával, hogy a felfedezés hírét nehogy elárulják előtte, és bár nyilván nem a vihar miatt a Pinta mégis előbb ért haza, de szerencséjére annak kapitányát nem fogadták); az előkelők lenézték, a többiek csak egy ismeretlen idegennek tekintették.

- Felfoghatatlan, hogy honnan merítette azt a bátorságot, merészséget és magabiztosságot, hogy azokkal az apró és rossz állapotú hajókkal elinduljon az ismeretlenbe, miközben a kor hajósai a partok vonalát nemigen hagyták el, a navigáció és a hajózási technika is még gyerekcipőben járt (korábbi hajókapitányi gyakorlatáról pedig semmi biztosat nem tudunk, és az első amerikai útján – a folyamatos lázongások miatt – végig hazudozik a legénységnek a megtett út valódi nagyságáról és az útról kettős naplót vezet).

- Ma sem teljesen világos, hogy 1492. karácsony éjszakáján miképpen futott zátonyra a Santa Maria, illetve a miként világos (egy homokpadra csúszott és megfeneklett) a La Navidad erőd/telep előtti öbölben, de hogyan volt lehetséges, hogy egy tapasztalatlan fiatal hajósinas volt éjszakai őrségben (a telep megalapítására is ezért volt szükség, mert a maradék két hajón csak szűkösen lett volna hely a megmenekített felszerelésnek és az embereknek).

- Teljesen érthetetlen, hogy az egyébként az élet és értelem oly sok kérdésében kiválóan teljesítő, a kezdeti kudarcokon oly türelmesen úrrá levő és korábban abszolút racionális Kolumbusz miképpen vált eredeti tervének megszállottjává, miként lehetséges, hogy nem tudott szembenézni azzal a ténnyel, hogy azért nem tud eljutni Kínába, Indiába, mert az Újvilág egy összefüggő kontinens. És itt nemcsak arról van szó, hogy ez a felismerés nem jutott el hozzá (igazából a külvilág számára is csak majd az Amerigo Vespucci körüli félreértések és Balboa felfedezése során válik ez nyilvánvalóvá), hanem tudatosan hitegette és megtévesztette a külvilágot, és egyre fokozódó vallásos megszállottsággal tekintette magát a kiválasztottnak (tulajdonképpen már a portugál hajótöréstől számítva), akinek a sors elrendelte, hogy először vezesse el a hajókat nyugati irányban a Fűszer-szigetekhez. (A rengeteg ellendrukker, a sors kihívásai és saját hazugságai miatt természetesen a hitelességét kockáztatta volna a beismeréssel...)

Kolumbusz sosem érte el Kínát, Indiát, vagy a Fűszer-szigeteket, de hatása felmérhetetlen az emberiség történelmében és nemcsak a földrajzi felfedezések történetében. Hajónaplóiban, leveleiben először írta le az Atlanti-óceánt, az első szigetek és szárazföldek – sokszor az európai embernek még ismeretlen – növény és állatvilágát, felfedezte az óceánok áramlási tulajdonságait (azonosította az akkor még ismeretlen Golf áramlás hatását), hírt hozott egy másik emberről (aki ráadásul más színű volt, mint a fekete afrikai, a sárga ázsiai, vagy az arab), amely lénynek az „emberségéről” majd hosszas elméleti viták kezdődnek Spanyolországban és később Európában (amely viták utóbb sajnálatos módon a rasszizmus elmélettörténeti és gyakorlati kezdetét is jelentik). Megismertette Európát többek között a dohánnyal, a paradicsommal, a paprikával, a kukoricával és a krumplival, ugyanakkor Amerikát a háziállatokkal, a később oly nagy gazdagságot és ugyanakkor rengeteg emberi kínszenvedést okozó cukornáddal és nem utolsósorban a ragályos betegségekkel…

A történelemben értelmetlen kérdés, hogy mi lett volna, ha az Újvilág felfedezése és leigázása nem a relatíve alacsony szocializációjú Karib-szigeteken kezdődik, hanem a vad Floridában, vagy a magasabb kultúrájú területeken, pl. a maja Yucatán (Mexikó) félszigeten. Nyilván sokkal nehezebb lett volna a „fehér ember” hódítása ez esetben, de ismerve az európai ember mértéktelenségét, és az akkori technikai erőfölényét, a gyarmatosításra így is sor került volna. Mindenesetre a földrajzi felfedezések a Római Birodalom bukása óta tartó majd ezer éves európai állóvizet lendületes fejlődéssé változtatták, naggyá tettek egy addig a mórokkal küszködő Ibériai félszigetet, Európa pedig győztesen került ki az török, kínai és arab – sokáig fejlettebbnek látszó – kultúrákkal szembeni versenyből.

Földrajzi felfedezései nemcsak kitágították a teret, hanem új lökést adtak a tudomány, a technika fejlődésének, teljesen új alapokra helyezte az embernek a világról és a közvetlen környezetéről kialakult képét, illetve a kontinensen a későbbiekben talált jelentős mennyiségi arany, ezüst és drágakő biztos anyagi forrást jelentett az európai gazdaság megújításához. Európa (és a legjobb tanítvány: a XVIII. század végétől az Amerikai Egyesült Államok) a földrajzi felfedezésekkel, illetve az ezt követő brutális gyarmatosítással és a külső forrásból származó eredeti tőkefelhalmozással ötszáz éve világuralmi helyzetbe került és végül a globalizáció kényszerzubbonyába zárta a világot, amelynek negatív hatása napjainkban is bántóan szembetűnő és különösen a volt gyarmati területeken. 

Ennek a világuralmi helyzetnek azonban ára volt, amit Kolumbusz nyomán akkoriban még csak az amerikai kontinens őslakosai és kultúrái fizettek meg, de a későbbiekben más kontinensek gyarmatosításához is mintaként szolgált. A kegyetlen hódítások, a rabszolgaság és kényszermunka „európai gyakorlata” kiterjedt az egész világra, és fájdalom kimondani, de ebben jelentős és akaratlan felelőssége volt a nagy felfedezőnek is. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ő csak megszállottan Kínát, Indiát és a Fűszer-szigeteket kereste, minden egyéb – a saját jogos anyagi jussán kívül – mellékes volt számára.

A kor azonban nemcsak a földrajzi felfedezésektől (különösen Kolumbusz, Balboa, Magellán és Amerigo Vespucci) volt világrengető:

- az olasz reneszánsz túl van a csúcsán, de kortárs a festő- Leonardo da Vinci és szobrász fejedelem Michelangelo Buonarroti,

- kortárs a politikatörténetben  sokáig mélységesen elutasított, de végtelenül éles szemű Niccolò Machiavelli,

- kortársak a váratlanul trónra kerülő és egymással örökösen harcban álló és éppen ezért örökös pénzhiányban szenvedő francia (I. Valois Fernc), angol (VIII. Tudor Henrik) és spanyol királyok (I. Habsburg Károly), 

- kortársak a királyokkal örökös haragban lévő és a világi hatalomért harcoló reneszánsz pápák,

- kortársak a nagy pacifista humanista gondolkodók (pl.: az egymással jó barátságot ápoló Rotterdami Erasmus és Sir Thomas More), akik számos esetben ezeknek a királyoknak a barátai és nevelői és sok-sok fontos írásművel gazdagították az európai kultúrtörténelmet,

- kortárs a heliocentrikus világkép modelljét (görög elődök nyomán) már 1510-ben  megalkotó lengyel csillagász,  Nikolausz Kopernikusz, amely elmélet jelentőségét a kortársak még annyira nem értették, hogy 1543-ban megjelent művét csak 1616-ban tiltották be,

- kortársak a pápaságot bíráló híres reformátorok (Luther Márton, Savonarola),

- kortársak az első nagy nemzetközi bankárok és kereskedők (Fuggerek, Medicik, Welserek), akik az első határokon átívelő kereskedelmi hálózatokat kiépítették és pénzügyi függőségben tartották a királyokat, pápákat, 

- kortársak azok a sokszor nincstelen, tanulatlan, főként spanyol konkvisztádorok, akik rettentő bátorságról tanúságot téve, hihetetlen, embert próbáló áldozatok árán, elképesztő brutalitással kutattak az arany után, hogy ezenközben hatalmas felfedezéseket és hódításokat hajtsanak végre (pl.: Cortés és a Pizarro testvérek, vagy Balboa),

- kortársak az első nagy "emberjogi aktivista", az "indiánok védelmezője", Bartolomé de las Casas és az első ember- és nemzetközi jogi, valamint az igazságos háború kérdéseivel foglalkozó filozófus Fransisco de Vitoria,

- kortársak a kor eseményeiről – sokszor szemtanúként és nem kevésszer elfogultan – hírt adó, önjelölt krónikások (pl.: Amerigo Vespucci, vagy Bartelomé de las Casas), akik nélkül, ma nem tudnánk, hogy mi történt ötszáz évvel ezelőtt és akiknek művei nem egyszer csak a XVIII-XX. században kerültek elő és akik nélkül még annyit sem tudnánk a megsemmisített azték, maja és inka magas kultúrákról, mint amennyit ma sejtünk róluk (apró érdekesség, hogy a portugál, angol, holland, francia, belga és német gyarmatosítás közel sem olyen jól dokumentált, mint a spanyol...),

- és természetesen kortársak a XV. század nagy találmányának, a könyvnyomtatásnak a képviselői, a sokszor névtelen nyomdászok, akik minden – azonnal nem titkosított – eseményről ebben az időszakban még nagyon gyorsan hírt adtak (mert a XVI. század közepétől már megjelentek az első tiltólisták).

Számosan közöttük egészen alacsony sorból, csupán a tehetségükre és a szerencséjükre támaszkodva emelkedtek egészen magasra (lásd például a magyar Bakócz Tamás) és mindezek az emberek folyamatosan találkoztak, beszéltek, leveleztek, vagy komoly háborúkat, illetve lovagi tornákat vívtak egymással. Hihetetlen kor, amely – minden tragédiájával együtt – egészen döbbenetes lendületet adott Európának. Nem hiszem, hogy van-e még egy olyan emberöltő az emberiség történelmében, amikor egyszerre ennyi évszázadokra korszakformáló egyéniség, ennyiféle tudomány-, politika- és művészeti ágakban egyszerre, egy időben volt jelen a világon. Sokuk tevékenysége nem bizonyult időtállónak, de korabeli és kultúrtörténeti hatásuk napjainkig elvitathatatlan. És semmiképpen se feledjük, hogy Európa még a középkor végét éli. 1492, az újkor hajnala csak egy dátum, hogy ebből valóban egy új kor vált, azt nem kis részben ezek az emberek vívták ki, vagy segítették elő.

Végezetül egy apró magyar vonatkozás Amerika felfedezéséhez. Vitéz János (1408-1472) váradi püspök, Mátyás király tanítója és Janus Pannonius nagybátyja 1455-ben obszervatóriumot hozott létre Nagyváradon, ahová meghívta a kor híres asztronómusát, matematikusát, a Bécsben élő Georg von Peuerbachot (1423-1461). A meghívás elutasításra talált, de  a tudós – tisztelete jeléül – több munkáját is a püspöknek ajánlotta és a "Tabula Varadiensis" ("Váradi táblázatok") című munkájában a kezdő délkört (hosszúsági kört) Nagyváradra helyezte (ma ez az általánosan elfogadott kezdő hosszúsági kör 1884 óta a greenwichi délkör). Így sok földrajzi felfedező és Kolumbusz is eszerint számolta a felfedezések során a délköröket.

Peuerbach tanítványa Johannes Regiomontanus (1436-1476) 1467-1471 között szintén Vitéz János meghívására udvari csillagászként érkezett Esztergomba, az időközben Nagyváradról ide áttelepített obszervatóriumba. A humanista csillagász, matematikus, asztronómus Mátyás király iránti tiszteletből a budai királyi palotán áthaladó délkört vette alapul számításaihoz és ezt vésette bele asztrolábiumába. Kolumbusz a negyedik útján Regiomontanus  ("Ephemerides Budensis" ("Budai napló")) című műve alapján navigált a tengeren, így bizonyosan tudta, hol húzódik a budai délkör.

Peuerbach és Regiomontanus görögből latinra fordították le Ptolemaiosz "Almagest" ("A legnagyobb") című művét. A mű lefordításával hozzáférhető vált a ptolemaioszi világkép, ami lehetővé tette az idő- és helymeghatározás új alapokra helyezését, így azt Kopernikusz és Galilei is fontos forrásmunkaként használták. Hát ennyit arról, hogy milyen szellemi élet volt Hunyadi Mátyás király udvarában...

A sorozat további részei:

Bevezető

2. Vasco Núñez de Balboa (1475-1519), aki 500 éve, 1513. szeptember 25-én fedezte fel a Déli-tengert (Csendes-óceán)

3. Ma 100 éve adták át a PANAMA-CSATORNÁT - a csatorna tervezésének és építésének története - I. rész: Az előzmények (őskor-1855)

süti beállítások módosítása